Krúdy sorozat:Karácsony este (Krúdy Gyula írása)

1.

Valamikor nem volt szokás elolvasni, de még csak meg sem írni az ilyen címezésű irodalmi műveket: boldog, gazdag Magyarországban legfeljebb az árvák és özvegyek voltak kevelői a megható olvasmányoknak. Ám fordult egy nagyot a világ, karácsony estéjén több a könnyes szem Magyarországon, mint a boldog mosolygású arc: ugyanezért az író sem mehet el közönyös, hideg szívvel a karácsony romantikája mellett, még ha a tolla mellett leskelődik is az unalom szörnyű veszedelme. Nem lehet e napon az olvasónak másról írni, mint a karácsonyfa lángjáról.

2.

Fehér vagy fekete karácsony köszönt ránk ez évben?

Régente ez igen fontos körülmény volt az ünnepi hangulatban, mert az emberek mégiscsak jobban szerettek fehér országutakon szánkázni messzi kis falvak világos ablakai felé, ropogós estéből havas vállal megérkezni a karácsonyi meleg szobába, télies eledelekkel vidítani átfázott belsőségünket, a házaló betlehemesek szakállán igazi hó fehérlését obszerválni, mély hóban bandukolni az istállólámpás után az éjféli misére, mint ködből, sárból, nedvességtől érkezetten járulni a szentté vállott fenyőfához.

Ez évben azonban hiába jósol a százesztendős jövendőmondó, sőt Herschel is nagy havazást a hónap végére, mindnyájunknak fekete karácsonya van már esztendők óta. Ha fölemelné valaki a házfedeleket Magyarországon ez estén, annyi elgondolkozott, elmélázott, búban önfeledkezett arcot láthatna, hogy tán kételkedne abban, hogy a legpirosabb napot mutatja a kalendárium: tévedett István bácsi, tévedett az Obsitos, midőn naptárában e napra hirdette az öröm ünnepét.

3.

A mák és dió napja, mondja a régi szakácskönyv, amelyből néha a nagyapám módjára ebédelni és vacsorázni is szoktam, hogy hosszú életkort élhessek a földön, mint általában a régebbi magyarok. A máktörő koloncnak vendéghívogató hangja volt, és minden házból kihallatszott döngése. A dió olyan jóízűen roppant, mintha a bánatot törtük volna össze darabidőre. Az asszonyhang, amely a zúzmarás ablakú konyhában kommandírozott, a legkeményebb férfit is meglágyította. A pajkos gyerekek szorongva ültek a suton, a komondor alázatosan ólálkodott az ünnepi illatokra, a pincében a hordó igyekezett megtisztulni szennyeitől, mert ő is tudta, hogy e napon vérét veszik, a gyalogösvényen a postás csodálatos levelekkel közelgett, nyelves szomszédasszony békét kötött, és szakértelemmel jött a fazékfödelek fölemelkedéséhez, a sütők átvizsgálásához, a patkók megkóstolásához.

Nem volt olyan ház Magyarországon, ahol a diós és mákos sütemények nem sikerültek volna e napon. Vajon termett-e elég mák, elegendő dió ez évben hazánkban, hogy mindenkinek patkó jusson az asztalára? A régi könyv azt mondja, hogy e sütemények nélkül nem érvényes a karácsonyi ünnep. Tán még a másvilági bíróság is valamiképpen felelősségre vonja az ünneprontót. Vajon mivel fog védekezni a magyar, aki a karácsonyi kalácsot elmulasztotta?

4.

A szeretet ünnepe, mondjuk mi, akik itt maradtunk egy olyan korszakból, amikor ismertek az emberek mindenféle elavult fogalmakat, megbocsátást, barátságot, gyengédséget, tiszteletet, szeretetet és egész lexikonát a szentimentális érzéseknek, amelyekről utóbb kitűnt, hogy mind csak arra valók, hogy az ember létét, boldogulását gyengítsék. Mintha csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak a szeretet luxusát, mutatja a világ képe, mert hiszen napjainkban egyedül nekik van módjukban szeretetüket kézzelfoghatóan is bizonyítani. Ajándékot venni, ajándékot adni, mosolyt aratni, könnyet letörölni, gyermekkacajt élvezni, bús asszonyt felvidítani, elesett embert talpra állítani, jónak lehetni a tegnapi ellenséghez, kézadással fizetni az álnokságért, szegénységet enyhíteni, a homlok mély redőit elsimogatni, vad, keserű szívekbe emberséget oltani, szilaj szemét a gyűlöletnek enyhíteni, bujdosó nyomornak halk, észrevétlen léptekkel utánamenni, a magányosan sírdogálókat felkeresni, rongyos gyermeket átkarolni, a híd karfája fölött merengő asszonyféléhez szívesen szólani, megfogni az elkeseredett kezet, megállítani a bűn felé tántorgó lépést, fölemelni a fejét annak, aki lehajtott fővel keresi a legmagasabb ágat, amelyre felköthetné magát - ez volna a gazdagok dolga a világon. - Nem, ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak sincs semmijük.

KRÚDY SOROZAT:A „nagy zabálás" mitológiája

KRÚDY GASZTRONÓMIAI TÁRGYÚ MŰVEIRŐL

A Krúdy életműről szóló irodalom köztudomásúlag könyvtárnyi, ezen belül is számottevő azoknak a munkáknak a száma, amelyek az életmű egy bizonyos szeletével, nevezetesen a gasztronómiai tárgyú művekkel foglalkoznak. Az is köztudomású, hogy mind az életművet általában, mind e sajátos tematikájú műveket konkréten igen sok, olykor makacs legenda övezi. Az utóbbiakkal kapcsolatosan azt is megjegyezhetem, hogy e legendák képzéséhez alighanem maga Krúdy is hozzájárult, például Az Élet Álom című saját kiadású kötetével, melybe gyomornovelláinak egy kis, bár jelentős csoportját gyűjtötte össze, s ezzel a későbbiekben tulajdonképpen évtizedekre meghatározta azon kiadványok sorsát, melyek sokszor merkantil szempontok alapján válogattak belőlük olyan címeken, mint A has ezeregyéjszakája, A jót étvágy titkai és sorolhatnám tovább. A legtöbb legenda persze Krúdy alakjához kötődik; ezek egy része írásaiból származik, amennyiben az elbeszélőt, a szerzőt és az elbeszéltek hitelességét, bizonyosságát ebből következően azonosítják, más részük az író életét, figuráját és életművét felelevenítő emlékezésekből, anekdotákból eredeztethető. Mindkettőt nagy óvatossággal kell kezelni, bár nem egyforma mértékben; a Harmos Ilona által felidézett (ő is csak hallotta persze) állítólagosan egyszer, egy nap elfogyasztott 100 kisfröccs nyilván a Krúdy-legendáriumba utalandó. Hunyady Sándor arc- és életképe Krúdyról aCsaládi albumban viszont valószínűleg sokkal közelebb jár a valósághoz, még akkor is, ha fennáll annak a veszélye, hogy ennek megrajzolásában éppen Krúdy zónapörköltös, sóskiflis, sörös-boros művei is hatással lehettek rá, tehát valójában az irodalmat másolja. Valamint az is kétségtelen, hogy a Hunyady-féle történet Krúdyról akár egy Krúdy-novella is lehetne e tárgykörben, amiből arra is kilátás nyílik: vajon mennyi a szerepjáték az író valóságos figurája és a művek elbeszélője alakja között. Nem legendákat akarok most oszlatni (részben már úgyis megtették mások), mégis egy-két elemét e legendáknak érintenem kell ahhoz, hogy majd hitelesebben rajzolhassam meg Krúdy gasztronómiai műveinek mitikus terét, struktúráját.

Legtöbb értelmezője az evés motívumának felbukkanását az 1920-as, pontosabban a húszas évek második felére teszi, pedig dokumentálható, hogy lényegében már a 10-es évek közepétől tapasztalható ennek megerősödése, ám igazából a gasztronómia kezdettől fogva jelen van az életműben, igaz más és más szereppel és nyomatékkal, s főleg jelentéssel. Korábbi korszakai műveiben az étkezés gesztusa, az étel szerepe a szövegek hátterében marad, azt is mondhatnám, a gesztus és a szerep funkcionális, és beépül a szöveg hierarchikus struktúrájába, ahol funkcionalitásában alárendelt, nem önálló jelentéssel bíró rész marad. Az első világháború idejétől számítható, hogy mind publicisztikai, mind novella- mind regényírói minőségében az evés a szövegeken belül kezd önálló jelentésképzővé válni, kezdetben azonban még keveredik a funkcionális cselekmény- és történetvezetéssel. Az Őszi versenyek (1922) elcsapott zsokéjának szeme még valóban a több napos éhezéstől szikrázik, és a történet egy pontján bekövetkező grandiózus ebéd leírása és a zsoké irdatlan fogyasztása, ha tetszik, egy naturális történet lélektanilag akár indokolható része is lehetne. Már kevésbé látszik indokolhatónak a két évvel korábbi Velszi herceg (1920) című regény egy részlete, annál is inkább nem, mert a műben az evés amúgy alig kap szerepet. „Róza néni”, az egyik főszereplő mondja Bimynek, a másik főszereplőnek, hogy: „Húst kell enni, behunyt szemmel, nem gondolva semmire, csak az evés gyönyörűségére. Falni kell – te kis velszi herceg. (…) Egy jó ebéd – és bőghet valahol az elhagyott szerető. Egy bőséges vacsora – és haldokolhat az is, akit legjobban szeretünk. Enni kell, étvággyal, falánkan, zabálva, mint a krokodilus.” Róza néni sajátságos kifakadása a szövegben nincs előkészítve, s a későbbi fejlemények sem magyarázzák az egyébként az „evés gyönyörűségét” emlegető, jelentésében azonban erősen fenyegető, baljós tartalmakat hordozó tirádát. Minden valószínűség szerint a Velszi hercegből vett ezen idézett az első nagy esztétikai hatású szövegrész a Krúdy életműben, amely azt foglalja magában, hogy a szövegek evés-ivásához lehetetlenség csak pozitív konnotációkat fűzni, mint azt értelmezői általában ajánlják. Sőt, az vehető észre, hogy műfajtól függetlenül az evés olykor, nem is kevésszer, nem az élvezet, a megnyugvás tevékenysége, hanem valamiféle ember feletti bekebelezés, ami legtöbbször taszító, sötét jelentéslehetőségeket is hordoz. Például, A jó étvágy titkaiban (1932) a főszereplő „P. B. még mindig a kolbászt falatozta, legalábbis olyan eréllyel, mintha embert evett volna…” Ugyanitt az erős paprika fogyasztásáról az elbeszélő megjegyzi: „Parazsat is harapdálhatna az ember ennyi elszántsággal.” Az evés testi vonatkozási másutt még inkább ambivalensek; a Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkájában (1926) olvasható a forró leves kanalazásáról, hogy a vendég „szemét lehunyta a fájdalomtól vagy a gyönyörűségtől”. Az egyértelműség, az eldönthetőség hiánya e műveknek (de szerintem a Szindbád-novelláknak is) karakterisztikus tulajdonsága, ami nyitott, többféle értelmezhetőséget eredményez, bár a test működéséről alkotott elbeszélői képet illetően vannak egyirányú jelentéselemek is, főleg azok, amelyek a szövegek animális, helyenként e minőségében sokkoló, groteszk értelmén alapulnak. A másik ember sajátos bekebelezése nemcsak a híres Utolsó szivar az Arabs Szürkében (1928) című novella tárgya, különös változatát megtalálhatjuk a kevésbé ismert Előhang egy kispörkölthöz(1931) című, inkább tárcanovellának számító szövegben is, ahol a következőket olvashatjuk: „Ilondai (…) dolga végeztével egy józsefvárosi kiskocsmába járogatott, ahol azzal tetszelgett magának, hogy apránként megeszegette régi hölgyismerőseit, akik bizonyos okokból cserbenhagyták. – Ma Szekond Irmát esszük meg – mond a bámulatos vendéglősnek…” Szekond Irmát malacpörkölt formájában fogyasztja, tehát a szöveg elbeszélője kedélyes kétértelműséggel játszik el az azonosítás és a megkülönböztetés lehetőségeivel, s így az első pillantásra sokkírozó megállapítás a későbbiekben látszólag beleolvad egy szokványos metaforikus jelentésmezőbe, hiszen viszonylag ritkán fogyasztunk embert, kisvendéglőben pedig szinte soha. Azért csak látszólag azonban, mert a szöveg egy ponton, a rendelés föladásakor mégiscsak visszakanyarodik a brutális azonosításhoz, imigyen: „Igen, igen, volt valami fűszere szegény Irmának, amely fűszert a malacpörköltben szokott érezni az ember. Kis csontjai voltak, de csak térdig volt karcsú a lába, mert azután már a zsírok és húsok következtek. Így derékban is karcsú volt, mert gyenge, hajlékony bordáit nagyon jól tudta idomítani, de vállán és mellén felduzzadtak a húsocskák, ez ellen nem lehetett mit sem kitalálni. Szeretném tehát, ha a csontosabb darabokat válogatná ki részemre a pörköltből, vendéglős úr.” AzUtolsó szivar az Arabs Szürkében című remekműben pszichológusok vizsgálták és bizonyították azt a lélektani magyarázatot, hogy az ezredes mintegy bekebelezi a hírlapírót az által, hogy az ő feltételezetten szokásos ételeit eszi, s így azonosul vele, ami aztán halálát okozza. Az előbb idézett novella azonban túl megy e lehetőségen, amikor az egyik embert rajnai lazacként, a másikat malacpörköltként azonosítja, és az elbeszélő e formájukban megeszi őket. Az egyszerű étkezés rituális zabálássá változik, amely zabálás volna hivatott a világ és benne az emberi kapcsolatok bensővé tételére. Az evés rítusa bizonyos szövegekben nemcsak mitologikus magasságokba emelődik, de egyrészt egyre animálisabb karakterisztikumot vesz fel, másrészt a bekebelezésen túl összekapcsolódik a mitikusan értelmezett ölés fogalmával, s a rítusban résztvevő szereplő, főhős szintén emberfeletti tulajdonságokkal mutatkozik meg. Az Isten veletek, ti boldog Vendelinekben (1926) a vendég az újhagymát nem egyszerűen megeszi, hanem gyakorlatilag kivégzi: „a hagymát, miután annak fejét a sótartóba beleütötte: metszőfogaival nyakon harapta.” – s az idézetből az is kiderül, hogy e kivégzés az állati támadással és öléssel is erős metaforikus kapcsolatot tart. ABöske, vagy a szerkesztőség pesztonkájában (1926) az étkező vendég már inkább egy mitologikus óriásra, küklopszra emlékeztet, amikor is „a húst a villával a kés lapján balanszíroztatva szájába vette, és állkapcsával csak egyetlen, de annál megelégedettebb mozdulatot tett, mintha malomkő mozdult volna a szájában…” Ahogy már említettem, mindezzel párhuzamosan erősödnek a szövegek animális, sokszor vulgáris jelentései, s nem mindig csak utalásos, metaforikus formában. Az Egy pohár borovicska és következményei (1926) hősnője, Zsanet így próbál Kalkuttai szívébe férkőzni étkezés közben: „Ha nem ülne elég kényelmesen, változtasson a székén. Emelje fel az egyik lábát néha, mert a vérkeringésnek engedni kell, a gőzök, gázok, felpüffedések már sok embernek komoly bajt okoztak, amikor természetes ingereiktől visszatartották magukat.”

Az evés tehát zsigeri életfunkciókat is jelent Krúdy szövegeiben, melyek gyakran kapcsolódnak a testiség más funkcióihoz, a szerelemhez, a szexushoz, méghozzá e vonatkozásban a nőkhöz. A szerelem és a nők a 910-es évek végéig a Krúdy próza kitüntetett motívuma, vonulata, attól kezdve viszont egyre inkább háttérbe szorul, és helyét, státusát a szövegekben az evés és animális vonatkozásai veszik részben át. Vagy pontosabban, az elbeszélő gyakran összekapcsolja a nő alakját és az animális létezés jelenségeit. A legenyhébb fogalmazás, hogy az ételekről ugyanúgy naplót kellene írni, mint a szerelemről (Emlékezés a lengyel levesről, 1915); átmenetet képez ugyanebben a szövegben, hogy „Észrevétlenül eljön az idő, midőn az étekfogás fontosabb, mint egykor a nők magaviselete volt.”, s idetartozik a Magyar hasakból (1919) az is, hogy „Az étkezés kultusza nemegyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét…”. A pincér álmában (1927) már viszont azzal az azonosító eljárással találkozhatunk, melyben a rendelés és étkezés során a kacsát mint nőt említi a szereplő, amennyiben a kacsa „a pocsolyában is gusztussal él”. A Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája című novella vendége megfordítja a húst, hogy alulról is megszemlélhesse, „mint ahogy egy nőszemélyt szokás megnézni tetőtől talpig.”, A fogadósné, vagy az elvarázsolt vendégek (1926) című novellában a tiroli „nőhódító pillantásokkal mérte végig a káposztahalmot”. Ugyancsak A pincér álmában már az evés a szexuális érintkezéssel kapcsolódik össze, a vendég a levessel csókolózik, s a szöveg nem hagy kétséget a felől, hogy a további fogások az érettebb (értsd testiesebb) szerelemmel, szerelmi tevékenységgel azonosíthatók. Arról, hogy e Krúdy szövegek elbeszélői nagyjából mit is gondolnak a nőkről, milyen jelentéseket kötnek hozzájuk, a Boldogult úrfikoromban (1929) című regényből alkothatunk képet – részben más, nem gasztronómiai aspektusokból. A kocsmába belépő és ott házias otthonossággal viselkedő Vilma kisasszony kapcsán jegyzi meg az elbeszélő, hogy „Egy kézimunkázó nő majdnem olyan szükséges egy barátságos szobába, mint a magvakat ropogtató madár a kalitkában.” A mondatot nem feminista indulattal idézem, pusztán arra látom igen jó példának, hogy a Krúdy által körvonalazott mindenkori kocsma terében lényegében folyamatosan az emberi attribútumoktól megfosztott létezés hol mitikus, hol animális, vulgáris jeleneteivel találkozhatunk. Ez azért is érdekes, mert a szövegek belső mozgása a pozitív és negatív konnotációk között korántsem egyértelmű.

A kocsmák, kisvendéglők atmoszféráját, auráját a legtöbb értelmező barátságosnak, vonzónak, bensőségesnek írja le, ami részben elfogadhatónak is látszik. Erősíteni látszik ezt az interpretációt az is, hogy a kocsma meleg és otthonosnak tűnő zárt világába kívülről belépő látogatók, vendégek általában az őszből, s még gyakrabban a télből érkeznek ide. A havazás minden esetben a külső világ metaforája, a hozzáköthető jelentések azonban nem mindig a hidegséget idézik meg; a belülről, a zárt térből való kitekintés már átalakítja, s akár barátságossá is teheti. Ehhez azonban kizárólag a bentről, mintegy védett helyzetből való szemlélődés segítheti a szereplőket. A kocsma tere az tehát, amely barátságosnak minősülhetne, ha benne tényleges védettséget élvezhetne a vendég, ám e térben – részben idéztem is már – fenyegető, baljóslatú események is megtörténnek, például a vendég egy kis ujjdarabkát talál a virslijében gábelfrüstöközés közben (Villásreggeli, 1929). De az animális és nem emberléptékű és mértékű zabálások is valószerűtlen, nem feltétlenül csak vonzó térként tüntetik fel a kocsmát. Krúdy elbeszélői gyakran szólnak arról, hogy a kocsmában „az ördöngösségek napja volt”, hogy a tér elvarázsolódott, hogy valaki „mintha varázslatot művelne”. De már a kocsma terébe való belépés sem egyszerű, hétköznapi, ugyanis, mint a Villásreggelielbeszélője állítja: „Ezeknek a kocsmáknak semmi nyomuk nem volt az utcán (…) mégis megtalálták az ajtót, amelyen át rejtelmesen a kocsmába lehetett jutni…” S a vendégek ténylegesen nem valószerű cselekvéseket végeznek, még az evés sem az gyakran, ha azt olvassuk, hogy valaki szinte az egész étlapot megrendeli. A Krúdy szövegek kocsmáinak tere tehát inkább közelít egy neutrális térhez, már csak azért is, mert meg van fosztva legkarakteresebb jellemzőjétől, az időtől. Csak akkor tudunk hozzávetőleges idődimenziókat kötni hozzá, ha a kocsmából kifelé nézünk, ám ez is nagyon elmosódott, többnyire csak évszakhoz, viszont szinte mindig ugyanahhoz az évszakhoz társítható. A kocsma tere így mitikus térré válik, amit nem időbelisége határoz meg, hanem más (részben narrációs) elemek jelölik meg kereteit. Ezekből most csak kettőt említek meg: az elbeszéltek cselekvéssorozatainak szertartás jellegét, mintegy rituáléját, illetve ezzel szoros összefüggésben a cselekvések ismétlődő jellegét. Ez utóbbi narrációs és világképi kérdés is persze, a repetitív szövegalkotás mindig az állandóságra és az időtlenségre utal.

A novellák kocsmaterében általában két szereplő lép az olvasó elé, a pincér és a vendég (regényeknél látszólag módosul a helyzet, az alapképlet azonban ezekben is föltalálható), az elbeszélők szerint ugyanannak a szertartásnak nem egyforma és nem egyenrangú részvevői, de a rituális tér megképzésére nélkülözhetetlen elemei. Mózel pincér úgy lép Szortiment szerkesztő úr asztalához, „mintha egy életbe vágó szertartás elvégzéséhez készülődne”, s a vendég később azt tapasztalja, hogy Mózel „szinte imádkozó állásban” várakozik. A Miért állt az óra a vendéglőben?(1933) pincéréről az elbeszélő egyenesen azt állítja: „Így áll a sekrestyés az oltár oldalán…” A rituálé papja, a vendég a sótartót, paprikatartót és a fogpiszkálótartót rendezgeti, „mint valamely kis bálványokat, amelyeknek megengedtetik részt venni a közelgő ceremóniában. (…) minden kis bálványnak megvolt a maga helye, amelyre engedelmesen elvonult.” Az étlap tanulmányozása, a rendelés szertartása, majd magának az evésnek már-már nem evilági lebonyolítása lényegében mindegyik szövegben hasonlóan zajlik le, bár talán pontosabb azt mondani, azonos módon. Minden szertartás, ceremónia valójában attól az, ami, hogy elemei változatlanok; a szövegek ezt narrációs ismétlésekkel erősítik meg, amelyek azt a befogadói érzést keltik, hogy mintha mindig ugyanaz történne, ugyanabban a térben, ugyanazokkal a szereplőkkel, akik ugyanazokat a cselekvéssorokat végzik. „A falióra harminc év előtt is állott, mégpedig fél tizenegyet mutatva, amikor ebben a vendéglőben először voltam, és itt ugyancsak borsos tokányt ettem”, mondja a vendég az említett novellában. Az ismétlődések nagyobb elbeszéléselemekben, struktúrákban is létrejönnek; a visszatérő hősök történetei Krúdy e korszakában két nagy ciklusba, novellafüzérbe is rendeződnek (Ulrik-novellák, Szent Mihály-novellák), de gyakori az is, hogy az író párdarabokat képez meg a novellákból, mint Az utolsó szivar… és A hírlapíró és a halál közismert, vagy a kevésbé vizsgált A pénteki vendég és a Levegőváltozás öröme és szomorúsága (mindkettő 1933) esetében. Feltűnőek az említetteknél kisebb epikus elemek szüntelen ismétlései: ezek részben tárgyi, részben nyelvi-stiláris elemek. Egyiknél sem zárnám ki, hogy nem Krúdy írói feledékenységéből eredeztethető, hogy bizonyos kifejezések, történetelemek és tárgyak újra és újra előfordulnak mind a regényekben, mind a novellákban, például az 1929-es termésben több helyütt is találkozhat a befogadó az „emberi ujj a virsliben” történetelemmel, legfeljebb A has ezeregyéjszakájában a virsli szalámi rúdra változik. Ha lehet így mondani, a szövegek tárgyi valóságában mindenhol központi szerepet tölt be a zsíros főtt marhahús (s persze elfogyasztása), vagy a „Valódi keményfából készült fogpiszkálók”, melyeket ugyanazzal a mozdulattal és szóbeli megjelenítésben döfnek a vendégek a foguk közé, miközben ugyanazokkal a szófordulatokkal érdeklődnek, hogy: „mit tud az a fácán”, legfeljebb a fácán egy másik szövegben „kacsára” módosul. A szereplők gesztusai is ismétlődnek, egyformán kevergetik a kanállal a forró levest, vagy ugyanazzal az alapossággal tanulmányozzák az étlapot. „Az >egész világon<>Boldogult úrfikoromban című regényben, de már ennek előtte az elbeszélő leszögezte, hogy mindez „a >Bécs városához<>

A Krúdy-szövegek ezen típusának mindezek következtében van egy egészen furcsa, érdekes vonása, ami távolról a mítoszok, mitológiák megképződését, felépítését idézi. Az egyik az időtlenség, az, hogy bennük az időnek alig vagy semmi szerepe nincs és nem is volt, a másik, hogy állandó elemei vannak, függetlenül attól, hogy ezek istenek vagy kispörköltök, sóskiflik, s pláne velős csontok. Az írások szereplői valójában azért érzik magukat jól, barátságosan és otthonosan a kocsmában, mert kilépnek az időből, s átlépnek egy olyan világba, amelyben képesek tájékozódni, hiszen mindig minden ugyanott van, ahova helyeződött, és azt jelenti, amit egyszer jelentett. Sajátos módon e szövegekben részvevők váratlan események bekövetkeztekor nem kizökkennek az időből, hanem némi képzavarral élve visszazökkennek oda, s akkor a vak végzet képében-formájában azonnal a színre lép a pusztulás, az elmúlás, végső soron a halál. „Plac (…) tisztán látta a helyzetet, hogy ő már innen csak egyenesen hazamehet , haza, abba a reménytelenségbe, ahol nem várakozik rá senki, legfeljebb a halál”, üzeni a Boldogult úrfikoromban tényleges zárása, azaz Placnak vissza kell lépnie az időbe.

Ha egy idő nélküli térben mozognak Krúdy elbeszélői és szereplői, akkor ennek a helyzetnek a sajátságai érvényesek rájuk: az időtlen állandóságban vagy az állandó ismétlődésben nincsenek folyamatok, legkevésbé teleologikus eseménysorozatok, s ha teleológia sincs, akkor minden emberi tevékenység cél nélküli, önmagára vonatkoztatott, s az evés, a zabálás is csak annyiban célelvű, amennyiben az élet fenntartásához elengedhetetlen, de ezen túl nincs semmiféle jelentése. A gasztronómiai körbe tartozó Krúdy-művekben az élet és az étel azonosítása éppen ezért nem magyarázható bármiféle emberi érték felől, s nagyon erős az interpretációs kísértés arra, hogy mint a mitológiákban, a szereplőket közönyös, az emberi világ etikai mércéivel nem körülírható figuráknak lássuk. Vagy másképpen és még esszéisztikusabban fogalmazva: közönyösen tekintenek ránk, nem ítélkeznek, s ők maguk sem ítélhetők meg. Ha a mítoszteremtés világértelmezésként, világmagyarázatként interpretálható, márpedig alighanem annak kell tekintenünk, akkor Krúdy gasztronómiai érdekű műveiben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az így felfogott világban semmiféle érték nem játszik szerepet, még a legáltalánosabban szemlélhető részvét sem. Ez talán a magyarázata azoknak a jelenségeknek, amelyeket a novellákban, regényekben animálisnak neveztem korábban, bár el kell ismernem, az animális is valami viszonyítási alapot feltételez, e művekben pedig, ha mitikus, zárt terükben maradunk, ilyet a legkevésbé sem fedezhetünk föl. A Krúdy-szövegek így nem viszonylagosítják az értékeket, mint például Kosztolányi szövegei, hanem nem ismernek el létező és működő értékeket, elbeszélőik talán csak egy kivételt tesznek: az írás, az irodalom mintha kivétetne ezen érték nélküli körből, bár lehetséges e mozzanat parodisztikus, ironikus felfogása is. Az étlap olvasása sok szövegben mint regényolvasás tűnik föl, az Isten veletek, ti boldog Vendelinekben a vendég „olvasgatni kezdte elölről az étlapot, mint valamely érdekessé vált regényt, amelyben eleinte szórakozottan lapozgattunk”, majd a megfelelő szemüveg feltevése kapcsán az elbeszélő még azt is megjegyzi: „amelyen át valaha a bibliát olvasgatták.” Később a vendég „az étlapot félretette , mint egy kiolvasott könyvet”. Az étlap regényként való „beállítása” – túl az ironikus elemen – arra figyelmeztetheti a befogadót, hogy mindkettőt – regényt és étlapot – vagy a kettő azonosításából kielemezhető „irodalmat” végeredményben a teremtés pozitív gesztusával hozza összefüggésbe. Az írás, az irodalom mint valaminek a megteremtése, létrehozása talán az egyetlen olyan eleme a Krúdy-műveknek (s nem csak a gasztronómiai tárgyúaknak), melyet a mindenkori elbeszélő, úgy tűnik, csak az érték fogalmával köt össze. (Bár biográfiai tény, s nyilván túlzott szimbolikus jelentőséget nem kell neki tulajdonítanunk, azért mégis nyomatékkal jegyzendő meg, hogy – ha lehet ezt így kifejezni – Krúdy egyetlen dologhoz és tevékenységhez volt hű tizenhat éves korától haláláig: az íráshoz, megteremtve, létrehozva bármilyen körülmények között is a magyar próza Jókaihoz fogható vagy azt meghaladó terjedelmű életművét.) Érdekes, de itt most csak épp említem, hogy a gasztronómia, csak úgy mint az irodalom, két elemű: elbeszélő és befogadó az irodalom, az írás részéről, az étel megalkotója, a főzés végrehajtója és a végeredmény elfogyasztója a gasztronómia részéről. Nyilvánvaló, s csak a rend kedvéért érintem, hogy az író egyfelől, és a szakács másfelől ugyanúgy ugyanannak a kreativitásnak a „foglyai”, hisz mindketten a maguk művészetében műalkotásokat hoznak létre. Innét tekintve az étlap regényként való emlegetése akár komolyan vehető volna is, csakúgy mint maga a tényleges regény, az irodalom. Elgondolkodtató viszont, hogy a Krúdy művekben az írás-irodalom teremtő párosának nincs meg a gasztronómiai párosa, pontosabban csak egy csonka mása van. Krúdy novelláiban, regényeiben ugyanis alig lelhető fel a gasztronómiai teremtésnek, a főzésnek, azaz a létrehozásnak a momentuma, s ha nagyritkán mégis, az soha nem olyan erős az ábrázolásban, mint az elfogyasztásnak, a bekebelezésnek, tehát a nem kreatív, nem létrehozó animális tevékenységnek a rajza. E ponton talán nem túl kockázatos egy kicsit összekeverni a Krúdy életrajz bizonyos elemeit magával az életmű üzenetével, egyúttal egy apró legendát is korrigálnánk. Krúdy levelekből tudjuk, hogy szerzőjük kedvelt enni, például a prózai műveiben oly gyakran emlegetett töltött káposzta (az apró, egy harapásnyi töltelékkel) szívéhez közelálló volt. Azt azonban egy percig nem állíthatjuk – ellentétben a legendákkal – hogy különleges gourmet lett volna, mert gasztronómiai horizontja azért nagyjából a húslevessel, főtt marhával és az említett töltött káposztával le is zárult. (Más kérdés az, hogy az úgynevezett „einspenner” pörkölt szaftban leírása képes ezt a „kültelki” ételt szinte már nem e világi magasságokba emelni.) Az az életrajzi tény, hogy Krúdy ugyan kedvelt enni (már persze addig, ameddig egyáltalán tudott, hiszen életének utolsó harmadában már alig-alig, s ezt is érdemes volna egyszer összevetni a mitologikus zabálások ábrázolásával)), de egyáltalán nem volt különösebben igényes e téren, valamint, hogy műveiben (függetlenül attól, hogy azok publicisztikai írások vagy kifejezetten szépprózai jellegűek) a gasztronómiai oldalnak csak a „fogyasztói” része van megjelenítve, tehát az „ételmű” megteremtése szinte soha, ellentétben az „életmű” létrehozásának igényével – az mondható el igen egyszerűen és röviden: valójában egyetlen érték létezett számára: az írás és annak teremtő ereje.

DÉRCZY PÉTER (ALFÖLD folyóirat)

Krúdy sorozat:Krúdy gasztronómiai írása 1927-ből

Kedves Olvasó!

Egy Krúdyról szóló sorozat első darabja e mostani kis írás , mintegy kedvcsináló a többi rész elolvasásához is, érdekességek az író életéből, ismert és kevéssé köztudott írások ,adatok tőle és róla

A pesti embereket ujra meg kell tanítani enni!

Ebédutáni beszélgetés a „fiatal Gundel”-lel a békebelinél 50%-kal drágább vendéglői étlapról

Én már akkor jártam a „Gundelék”-hoz, amikor az ezüstfejű öreg Gundel a Blumensteckliben, vagy az István főhercegben (a Stefániában, mint Pesten mondogatták) táplálgatta nevezetes főztjével a pestieket. Természetes dolog, hogy mostanában, amikor a piacok és vendéglők drágaságától borsódzik mindenkinek a háta: az egykori „öreg Gundel”-nek a fiát kérdezem meg (akit némely öreg pesti vendléglős-szaktárs még manapság is „a fiatal Gundel” néven emleget, bár tizenkét élő gyereke van ennek a fiatalembernek). Ebéd után diskurálunk a lombok alatt, az imént fogyasztott rákoknak piros színei ismétlődnek meg a fehér asztalterítőn a piros bornak ragyogó árnyékaiban.

- Kiszámítottuk – mondja Gundel -, hogy a „békebeli” világnál ma 50 százalékkal vagyunk drágábbak.
A husz év előtti árakról beszélünk, amikor hire-hamva se volt a háborunak, a pestiek harangszóra jártak ebédelni, vacsorázni, alig volt gyomorbeteg ember a városban, az is többnyire a mértéktelenségtől, a bőségtől, a jó étvágytól.
- Hát igaz-e, hogy a kofákat kell megrendszabályozni? – kérdem.
-A kofa, a kereskedő, a vendéglős még manapság is a maga „békebeli” hasznára, a szokásos huszonötpercentes keresetre dolgozik. Mert hiszen neki is meg kell élni a munkájából. Az adók azonban elviselhetetlenek. A békebeli 50%-os drágulás az utolsó krajcárig az állam kasszájába vándorol. A kofákat tehát hiába akasztanák föl. Különben is vannak közöttük ezredesek is, akik a háborut végigharcolták.
- Beszéljünk vidámabb dolgokról – indítványozom -, mert ugynevezett ebédutáni hangulatban vagyunk, amikor a szomoruságos dolgok ártalmasak. Már a régi jó doktorok is nevetést javasoltak az emésztéshez.
- A pesti embereknek nincs emésztésük, mert egyáltalában elfelejtettek enni. Elfelejtenek mindent, ami valaha a rendes, nyugodt, hosszuterjedelmű élethez szükségesek. Igy az evést is. Amikor megszólal a déli harangszó, amely valaha azt jelentette, hogy ebédelni mennek az emberek: manapság ürességtől ásítozó vendéglőket lát. Jóformán senkinek se jut eszébe, hogy pontosan ebédeljen, pedig mi, vendéglősök 12 órára mindig készen vagyunk az ebéddel. Mert azt hisszük, hogy egy napon mégis csak megokosodnak az emberek és visszatérnek régi bevált, egészséges életmódjukhoz.
A harangozók azonban hiába harangoznak, a mindennapi munka, a mai élet rettentő küzdelmei a pestieket nem engedi előbb az asztalhoz, mint a délutáni időben, két-három óra felé, nem gondolnak többé azzal, hogy egészségüknek ártanak azzal, amikor állott ételneműeket fogyasztanak. De nem tudnak már enni sem.
Csak elnézegetem a vendégeimet, hogy közöttük a legtehetségesebbek is milyen sietve, rendszertelenül, gondosság nélkül esznek. Az a vendég, aki a vendéglőssel, a pincérrel „együtt főzött, aki éppen ugy értette az ételek jóságát, természetét, ízét, mindenféleségét, mint akár maga a vendéglős: az a vendég nagy ritkaság még nálunk is, holott mi még „békebeli” receptek szerint főzünk.
Néha egy hónap is elmulik, amíg olyan vendégünk akad, aki például maga akarja elkszíteni a fejessalátát, amely tudománynak valaha minden uriember birtokában volt. Nem is ízlett neki az a fejessaláta, amelyet nem ő maga készített el a különböző ecetekkel, mustárokkal, fűszerekkel. Manapság ritkán akad ilyen gondos uriember, pedig mi örvendeznénk neki és általában nem vennénk konyhánk lebecsülésének, ha a vendég maga kezdene „főzni”. Igy vagyunk a rákokkal is, amelyeket jóformán pörkölt vagy leves alakjában fogyasztanak a vendégek, mintha nem volna többé ideje senkinek arranézve, hogy a főtt rákkal maga bibelődjön, törje, nyesse, szopogassa.
Siet mindenki, mintha valahonnan elkésne, mert minden pesti ember, ha módjában van, manapság háromszor annyi munkát vállal magára, mint békebeli elődje. Ugy ugranak föl az ebédtől, mintha elfelejtettek volna valamit. Olyan étvágytalanul, bágyadtan, a jóllakottság nagyszerű érzete nélkül dobják bele magukat az életbe, mintha nem is ebédeltek volna. Az autó, kocsi elröpül velük, mielőtt még a fogvájóhoz nyultak volna.
A vendéglős pedig csak áll, néz, csodálkozik hirtelen kiürült helyiségében, ambicióját keresztrefeszítik, mert senki sem dicséri meg ételeit, önérzete csökken, amikor azt látja, hogy jóformán ma-holnap nem is lesz már szüksége reá a világnak, mert az emberek napról-napra elfelejtenek enni. Mi már megpróbálkozunk a kétféle étlappal is. A gyomorbetegeknek extra-étlapot készítünk, más étlapot adunk az egészségesek kezébe. Persze, ma már csak a regényíró urak találhatnának ki olyan regényhőst, akik végigenné az étlapot fölülről lefelé és alulról fölfelé. Ujra meg kell tanítani Pestet: enni.
- A drágaság! – mondom.
- A drágaság, - feleli reménytelenül vendéglősbarátom.
Krúdy Gyula

Krúdy sorozat:KOSZTOLÁNYI VERSE 1934-BŐL

Kosztolányi Dezső: - Krúdy Gyula

Rómában egy éjjel, rettenetes erővel,
láttalak téged:
ivlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fullt régi lakodalmon,
mindig-folytatódó, ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, unokám lakodalmán,
muzsikálod nekünk cimbalmos bánatod,
gyantázva a kedvünk, ríkatva a húrunk,
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal, nézed a dáridót,
magyar-bucsuztató, testvéri magyar te,
sülyedő világban utolsó, legelső
cigány.

MAI ÚTIKALAÚZ SZERB ANTALNAK

Arra az esetre, ha ismét Budapestre látogatna

Nem minden olvasó fogja elsõre megérteni a fenti címet és alcímet. Arra a bédekkerre esik csak benne utalás, mit a jeles író fõvárosunkról írt, s marslakóknak címzett. (Szerb Antal: „Budapesti kalauz Marslakók számára”. Itt tudod elolvasni: http://www.prherald.hu/cikk2.php?idc=20100713-053824.) Mióta azonban fõleg õk építkeznek a jeles város területén, eligazítani õket teljesen szükségtelen, sokkal inkább az olyan meditatív személyeket, kik a múlt meta-narratívájával élik meg mindennapjaikat, s néha elnézõ, de bánatos mosollyal szemlélik a változásokat, az elmúlás elleni küzdelem utolsó, görcsös kísérleteit. Az alábbiakban Csikós Attila „Mai útikalauzát” tanulmányozhatják.

képtár

KÁVÉZÓKKezdjük egy jó kávéval! Budapest kitört az álmosságból. (Azt mondják New York sohasem alszik – hát mit mondjak – élccel s nem vitriollal! – meg is látszik rajta. Budapest ezzel szemben szeretett szenderegni, miután sírt, vigadott, szeretett félálomban heverni valami pamlagon, s eltûnõdni, elmérgelõdni magában az életen. De hát ezt, drága író uram, maga sokkal jobban tudja nálam.) Mostanában Budapest is az örökké éber, feszült és kiélezett figyelmû ember idegállapotában él. Úgy siet ez a város, hogyha lába volna, már négyszer körbejárta volna a Földet, lakói alig gyõztek volna költözködni vele és utána. De nincs lába, hát ezért csak egyszerûen ideges. S ez a belsõ fortyogása kihat a városi polgárra is, aki a koffeint issza vérnyomáscsökkentõnek, mert az elmúlt évtizedekben szakemberek meggyõzték róla, hogy a robbanás közeli idegállapot az ember normális, nyugalmi állapota. Ezért igen sok kávézó nyílt s nyílik ma is, és ismét vannak kávéházaink! Maga még emlékszik rájuk, milyenek. Sok kávéház-tulajdonos viszont már nem. (Van aki pénzt hamisít, van, aki nõket futtat, van, aki vendéglõsnek vagy kávésnak mondja magát.) Hol is üljünk le, tehát? A New York talán ismerõs lenne. Újra a régi nevén üzemel, tágas, üres, az írók már régen elkerülik, s még maga is meglepõdne a bútorzatán – mintha egy Petrarca-i szonettet összekevertek volna egy szürrealista költeménnyel: van benne a múltból s elõkelõ formából valamint a „modern esztétikából” minden, amit ma együtt posztmodernnek neveznek a kritikusok, és sok cukorral fogyasztják. Az Abbázia? Ha pénzt akar váltani. A Liszt Ferenc tér? A fái állnak még, az igaz, de kellemes ejtõzésre már nem ajánlanám. Valami strand üzemel a házak között, ahol az emberek jobbára éjjel napoznak. Kávézni és enni is lehet, egymás hegyén-hátán, kiabálva, zsúfoltan, mint valami csirketelepen. Van a Centrál, ha valami klasszikus után vágyunk, s abban nem is csalódhat az ember, úgy jön a kávé, tálcán, tejjel, vízzel, feketén, ahogy nagy mesterek értekeztek e ceremónia alkatrészeirõl és lebonyolításáról. Ha figyel, még írókat is lát néhanap, ha már nem is írnak a márványlapon, csak olvasnak vagy értekeznek. Az írók élete sok tárgyalással jár manapság, a maga korában egy bankot el lehetett volna vezetni ennyi utánajárással. Csoda, hogy egy novella is olyan, mint egy fõkönyvi beszámoló? Mégis azt mondom, nézzünk el a Bem térre, ott van egy presszó, a Bambi. (A presszó az, ami az ötvenes években a kávéházból maradt, miután elvitték belõle az értékes darabokat.) A Bambi azonban remek hely. Kicsit kényelmetlen és egyszerû, de kiváló karaktereket lát az ember, kik sörük vagy fröccsük felett méláznak, dominóznak káromkodva, mintegy illusztrálva e város elvékonyított idegrendszerét.

FÕ UTCAItt sétálni érdemes, mert autóval közlekedni teljesen reménytelen. Igazából nincs itt semmi érdemleges, már amit maga nem látott még annak idején, hacsak nem egy-két modern épület, melyeket majd külön fejezetben, egyben tárnék maga elé, annyira érdekes problémára mutatnak rá. A Fõ utca alapjában még mindig igen szerethetõ, s ha az ötvenhatos forradalom egyik fõ helyszínétõl az ember visszaindul az idõben, még mindig a Batthyány téri templomig ér (ebben van ugyan valami meglepõ), mely éppolyan familiáris érzéseket kelt az emberben, mint hetven vagy százhúsz évvel ezelõtt. Az embernek kedve volna megrohamozni és visszafoglalni a budai várat megint, ahogy annak idején, ahelyett, hogy Bécs ellen vonult volna a magyar fõsereg. Az biztos, hogy ma már kevesen ismerik a városi legendát, miszerint az e téren álló ház erkélyérõl ugrott ki egy bódult éjszaka a híres Casanova.

LÁNCHÍDLáncból van ma is. Csoda. Bizonyára vannak, akik beüvegeznék vagy neonnal díszítenék. A túlparton az Akadémia. Ma is ott ál, ahol a múlt-múlt századfordulón. Sokan azt mondják, minden értelemben, ami nem a hagyománytisztelet s a mértékadó bölcsesség jellemzése most.

TABÁN
Rengeteg fû nõ itt manapság, de mégsem legelõ. Illõ volna Krúdynak egy szobrot állítani ide, tanulságos volna a réten, ahogy nézi a volt Kereszt térrõl a Rácz fürdõ megmaradt, magányos épületét, mely szépészeti beavatkozáson esett át, s kapott egy üveg-alumínium fészert vagy ólat, ami a tervezõk szerint egy igen szép szálloda. Õk tudják! A Mélypince, mely ötszáz éves bolthajtásaival magát is elgyengítette, talán a földben meg van még valahol. Amikor a fürdõ mellett még üzemelt a Rácz-kert nevû terasz, hol a magunk fajta semmire se jó drága bolondok annak mutatták magukat, amik, álmos, õrült fiatalnak, a fröccsöktõl megjózanodva magam el is terveztem, hogy felásom utána az üres, hegyoldali mezõt.

KÁLVIN TÉR
Ugorjunk egyet, máshogy úgyse megy a közlekedés, annyit bontanak ebben a városban, ugorjunk a Gellért térhez, egy kis piros borra a Libella felé, ahol aFicsku Pál ette a földimogyorót, és éles viták bontakoztak ki arról, hogy akkor most az irodalom fontosabb-e avagy a pina. (Elnézést az erõs kifejezésért, pusztán szemantikai oka van jelen alkalmazásának, miszerint ebbõl látszik csak pontosan, milyen súlyos ügyekben tárgyaltunk annak idején.) A Szabadság hídja ma is a legfõbb összekötõje a normalizált kedélynek s az önpusztító borzalomnak. (Ezzel nem utóbbi szópáromra akarok újabb példát mondani.) Ma is vannak öngyilkosok, kik az egyik partról már a másikat keresik szemükkel, de kik a tudás folyóján átkelni nem tudnak már soha. Vannak nyomorultak, kisemmizettek, megalázottak, tönkrement életûek, s egyre többen, akik ide másznak fel este, hogy e magaslati pontról belássák az életet, mely elvette minden életerejüket.
A Kálvin tér tehát. Itt ma egy pompás ûrhajó áll az Üllõi út sarkán, rosszul is landolhatott, mert kissé rádõl a térre hatalmas üvegfalával. Vele szemben egy szálloda, mirõl okkal jut eszébe az embernek a kérdés, hogy vajon attól, hogy valami szálloda, okszerûen ronda-e is egyben. A példák erre mutatnak. A templom még a régi bájjal idézi minden szép ige befejezett múlt idejét. Szemérmes és egészen aprónak, törékenynek tûnik, mint egy bakfis a confirmatio elõtt. Szendén vár az õ írójára, talán Csáth-ra, ki komor rendezettséggel haladna a Klinikák felé, ha még velünk lenne. Ha még élne, megállna a régit mímelõ kandelláberek s az új fejlesztésû, áramvonalas, fém-plexi buborék villamosmegálló tetõzetek barbár forgatagában, az ûrhajó mellett, s azt hinné, az egész csak az ópium miatt van így. Csak az a gonosz szer okoz ilyen zavart látomást.

ROMKOCSMÁKA név, mit a pestiek adtak e mûintézményeknek, kicsit félrevezetõ. Sem nem romok, sem kocsmák igazán. Zeke Gyula, ki valóban bejáratos a gasztro-filológiába, úgy nyilatkozott róluk, hogy ha negyven év múlva megkérdik, mik is voltak e szórakozó és ivóhelyek, magától adódik a válasz, hogy a Harmadik Világháborúban lerombolt világ maradékai. Mindazonáltal szereti õ is, én is, mert szerethetõek e kiüresedett bérházak udvarán zsongó, zajongó kocsmaimitációk. (Rengeteg külföldi jár ezekre a helyekre. Látja azt a sok angolt, németet, franciát? Részegen még jobban fûti õket a honvágy és a hazaszeretet. Olyan dühös boldogan éltetik nemzetüket, hogy az ember nem is érti, minek jönnek ide egyáltalán?) A gangokról régi lakók nézik felháborodva az ifjakat, de már nincs szõnyegük, amit rájuk porolhatnának, nincs hangjuk, hovatovább már életük sincsen nekik. Jobbára ingatlan panamák áldozatai, lebontásra kijelölt, kiürített házak régi lakói õk, s ki tudja hová szívódtak fel a hetedik s a nyolcadik kerületbõl, mint a hajnali pára, a csend, a regény vagy az álmodozás. Nekem úgy tûnik mesterségesen telepítik ki e városrészeket, hogy helyet adjanak a szállodáknak, az irodáknak, a befektetõi kapzsiság minden attribútumának, s a modern építészet jegyében eltüntessék a nyomát annak is, hogy ember élt ezen a földön valaha, s hogy az emberi élet végül is az általa ismert idõ legkisebb egysége csak. Így aztán e kerületek, s lassan a többi is, elvesztette önálló karakterisztikáját, a bontások s új építések által a megmaradt múlt olybá tûnik, mint aranyos képkeret, valami antik rölief egy boncterem kicsempézett, neonban úszó jéghideg falán. A Király utcán azért még elmerenghet az ember, mennyit is ér az élet, a szerelem, aztán belép a Mumusba, és az elsõ bor után eloszlik a Hamvas Béla-i bölcselkedés, csak a fiatal lányok egymásba fonódó, ruganyos testének örvénylése marad, ez is egyfajta kábulat. Így mulatunk ma uram saját pusztulásunk felett! A lezárt, üres házakban néha még sóhajt a padló, roppan a korlát fája. Hamvas mondta, hogy végül ketten maradnak, Isten és a bor. És lassan az Istent is elfelejtjük.

NAGYMEZÕ UTCAItt egy mélygarázst akartak. Építeni? Ásni? Kifúrni? Zavarban van az ember az igékkel. Ezért ki akarták vágni a platánokat. Ezek a fák még látták Adyt, amikor a Kovácsba gyalogolt. (Annak a kocsmának a helyén ma éjt nappallá tevõ bolt üzemel, ha jól tudom.) Ezek a fák ma is látják Téreyt, ha a Menzára vagy aKlassz felé gyalogol. És néha látják a Budapesti Kamara színészeit is, ha kiülnek a Ferencz József étterem elé nyáron, hogy lelkük üzemhõmérsékletét szabályozandó magukba töltsenek némi sört vagy jeges fröccsöket. Csak néha láthatják õket, mert elvonja õket a közterekrõl a megélhetés. A mûvésznek ma nincs ilyenre ideje. Beszélgetni, olvasni, horribile dictu: mûvelõdni sem. Nem õ tehet róla, és még Ferencz Jóska alatt is jobb dolga volt. Megjegyzem, romkocsma ebben az utcában is akad, és szálloda lesz belõle. Ha minden a koncepció szerint alakul, az is rusnya lesz, mint a bûn. Viszont ajánlom magának a lángosost. Ha az Operettszínház mellett elgyalogol a ki tudja mit ábrázoló és mi célt szolgáló szobor vagy bontási maradék márványos tömege mellett s áttér a másik oldalra, már meg is látja. A magyar konyha emlékszobája ez, hímzett falvédõkkel, olajszaggal, jókedvvel, fiatalon.

GÖDÖRIde jöjjön el, feltétlenül, és ássa bele magát! Remek története van, s a mai napig nincsen kész teljesen. De hát ez antik hagyomány, a régi görögök se fejeztek be semmit maradéktalanul, mert ami kész, az az ördögé. Hát ez még az Önkormányzat tulajdona, amíg el nem adja valaki – az ördögnek talán –, hogy még egy új városközpontunk legyen. (Már kettõ biztosan van, s hamarosan indul a harmadik új városközpont építése is a Bécsi utcában, a pesti neve márisZeppelin, az üveges buborékba foglalt tetõkertje okán. Reméljük úgy jár a terv, mint a névadó légi csoda, s felrobban magában a rajzasztalon, mielõtt megvalósulna, s nagyobb kárt tenne a városszerkezeten.) Amúgy jellemzõ ez is az átgondolt városvezetés gyakorlatára. A várost bontani kell, s építeni csak központokat lehet. Hogy minek a központjai ezek, azt senki sem tudja, de senkit nem is érdekel. Ha egy koordináta-rendszernek négy origója van, hát nehezebb vele dolgozni, mert az egy hülyeség, de attól még büszkék lehetünk rá, nem úgy van-e? Szóval a Gödör. Eredetileg magas lett volna, mielõtt mély lett. Itt épült volna a Nemzeti Színház, aminek munkagödrében ma e kultúrhely üzemel. Egyébként igen remek, még ha néha éjszaka ahhoz hasonlatos képet fest is, mint a Feltámadás. Ezren jönnek elõ a földbõl, harsogva, sok száz év magányától és a purgatóriumban eltöltött kínjától kábán és részegen, s özönlenek szerte az éjszakában. Ijesztõ, ha az ember nem közéjük tartozik. (A Nemzeti Színház végül is felépült végre, Duna partján áll, és sokak szerint csúf, sokak szerint öröm, hogy végre van egyáltalán. A park, amit köré ígértek, nem lett meg, csak megint egy újabb városközpont, beépítve irodaházakkal, s e zsúfolt betontömegtõl úgy fest a Duna part, mint egy kisgyerek építõkockás doboza, amivel nem játszik senki sem. A színházban játszanak. Hogy mit, az még vita tárgya. Kiderülni látszik, hogy lehet-e a nemzeti irodalom olyan, mint egy zöldövezeti lakópark, teljes közmûvel, jó parkolási lehetõséggel és tízpercnyi sétaútra berendezett nagyáruházzal?)

ÓBUDAAhogy maga írta, a zsidók elköltöztek már innen. De elköltözött Nagy László, Kassák, Orbán Ottó, Grúber Béla és Krúdy Gyula is. Azért csak jöjjön ide, ha megválaszolhatatlan kérdésekre vár. Mindjárt az elsõ, hogy hová költözött az egész Óbuda? Van belõle egy skanzen, a Fõtér a Zichy kastéllyal, s még egy falás, a Khély és a Krúdy ház, de a többi a lét rejtélye maga. A Kolossy tér környékén utánozni akarták az egykori pincés, vályogos, hûs, nyugtató életderût, de abból is apró beton Disneyland sikeredett, valami keléses, ótvar másolat, amin átmenni is nehéz, nemhogy szeretni. Két szépsége van azért. Az egyik jó példa egy igen divatos étterem-mulató, Symbol-nak hívják, mi egy régi pincés udvarház köveibõl épült nemrégiben. Nem sznobériából említem éppen õt, hanem mert ritkaság. A romos házból, mely helyén ált egykor, megmaradtak a kétszáz éves pincéi, bizonyos falak, a téglák, a faragott kõ ablaktokok, a kerékvetõk, s úgy épült újjá pár éve itt. Valami szõlõ és alma illat dereng fel azokból a pincékbõl, ami átüt még a legjobb parfümillaton is, s ha itt veri el a pénzét az aranyifjúság, hát legalább valami jóféle sugárzás is éri, nemcsak a mindig parázsló szerelem. A másik az újlaki templommal szembeni téglás épület, hajdani iskola, melyben – egykori tantermem helyén – bankfiók üzemel ugyan, de legalább formában megmaradt a régi épület, s a mellette álló kereskedõ ház, mi harminc évig rogyadozott, amíg stabilizálták állapotát, s ma újra lakható. A környék nem túl kecsegtetõ tehát, de vannak úrhölgyei és bonvivánjai tehát, ami megnyugtató. Ezek a házak két-háromszáz éve tudnak valamit, s mondják is, amint az maga is megállapította a maga bédekkerében, csak mi nem halljuk már talán. Annyira nem tudjuk elképzelni a múlt életet, hogy már a magunké is csak vízió marad. Krúdyt azért néha látom. Üdvözletét küldi. Bár már nyilván összefutott már vele odafönt valami békés restiben.

Legyen egy búcsú úti cél, a Vár. Honnan a maga csodás regénye is kiindult, Toscana felé. A Várból még mindig szép letekinteni. Olyan a város, mintha aludna. Nem látni a hajléktalanokat, a tûzõ napon tátott szájjal horkoló koldusokat, a lekoszlott Körutat, a bezárt üzleteket, az Andrássy út eladott palotáit, az üres bérházakat, a külsõ kerületekben nyomorgó tízezreket, nem látszik sem a bûn, sem a túlzó pompa. Nem tûnik az ember elé más, csak a hegyek, csak Pest, valami álmodó, bizakodó massza, mi a történelem olvadékából itt maradt, valahogy úgy, ahogy Mátyás is láthatta a mezõket, min állatok legeltek a mai belváros helyén. Mezõ ez is, még virágok is nyílnak benne. Végül is, csak a díszlet új, a darab a régi még… de hát mit hivalkodom! Jobban tudja ezt maga.

Látom, indulni kell. Jó, hogy itt járt. Hogy itt járt valóban, s valamit elmondott abból, amit még a kõ is tud, csak az ember nem érti meg. Vigyázzon magára az úton. Ne vonattal induljon, mert soha nem ér oda. Válassza az emlékezést. Gyorsabb és jegyet se kell rá vennie. Jó utat!

Azért csak drukkoljanak nekünk odafönt. Vagy igyanak áldomást ránk, ahogy jobban esik ilyen kánikula idején.

PR HERALD

2010.08.16.

Csikós Attila (1969, Szombathely – Párizs – Budapest)

HOGYAN NYARALT KOSSUTH APÁNK?

Nem messze a Disznófő-forrástól egy hosszasan húzódó kerítést figyelhetünk meg, az ajtón egy táblával: Kossuth Nevelőotthon. Ha alaposan szemügyre vesszük a mögötte húzódó sűrű növényzetet, egy impozáns, de jelenleg üresen álló épületet láthatunk. Így első látásra talán el se tudjuk képzelni, milyen gazdag történelmi múlttal rendelkezik ez a mára szinte teljesen elfeledett hely.

Maga az épület egészen pontosan az egykori Istenszeme ve

ndégfogadó. Mára azonban már többször átalakították. Itt állt egykoron Johann Karl Von Stettner udvari tanácsos, és főhadbiztos majorja. Ő lehetett az egyik első zugligeti földtulajdonos. A több mint 100 holdas erdő-, és rétbirtokának határkövei 1724-es évszámmal, és J. St. Monogrammal több helyen ma is láthatók. A majorságban már az 1760-as évektől vendégfogadó működött, amelyet Isten Szeméhez (zum Auge Gottes) címzett fogadónak neveztek el. A fogadó nevét a házat körülvevő hatalmas parkban található tóról, az Istenszeme-tóról kapta. A tó vizét eleinte az alatta lévő Istenszeme forrás biztosította. Miután a tó apadni kezdett, a Disznófő forrás túlfolyó vizét vezették bele egy csővezetéken. Ugyanez a vezeték látta el a fogadót is vízzel.

A XIX. század első negyedében a vendégfogadó már kedvelt pihenőhelynek számított. Ennek köszönhetően vált a magyar történelem nevezetes helyszínévé: itt tartóztatták le Kossuth Lajost az 1837. május 4-ről 5-re virradó éjszakán. Kossuthnak 1837-ben orvosa hegyi pihenést javasolt, így gyógyulást keresve családjával néhány hétre az Istenszeme fogadóba költözött. A hely egyike volt az első mai értelemben vett hegyvidéki üdülőknek, ahol szállás és étkezés mellett csodálatos sétákat lehetett tenni a környék akkor még vadakkal teli rengetegében.

(...)

(Amikor a) vádirat elkészült, a hadműveletet zseniálisan megszervezték: nem a turisták által kedvelt városmajori és zugligeti úton közelítették meg a fogadót, hanem a Pozsonyi-hegy felől egy nagy kanyarulattal, az erdőben szétoszolva. A műveletben Eötvös József királyi fiscus vezetésével és Thurn József kapitány vezetésével egy strázsamester, és 48 gránátos vett részt. Mindezen eseményeket Toldy Ferenc irodalomtörténész örökítette meg beszámolójában, ugyanis szemtanúja volt az eseményeknek.



Kossuthot ezután három évi börtönre ítélték.

Az elfogás emlékére 1912-ben szobrot állítottak a Disznófő-forrás melletti tisztáson, de csak 1913-ban tudták azt felavatni a napi politika viharai miatt (ekkor volt pl. a hírhedt Vérvörös Csütörtök). A másfélszeres életnagyságú bronz mellszobor terméskő talapzaton állt. Az avatáson Kossuth Lajos fia, Kossuth Ferenc is részt vett. A talapzaton az elfogatást megörökítő bronz dombormű állott, de ezt a II. világháború után ellopták. Először egy kő emléktáblával pótolták, majd 1999-ben újra elkészült a dombormű.

A fogadó történetére visszatérve: 1839-ben Kováts Zsigmond tulajdonába került, aki vízgyógyintézetet és mulatóhelyet akart itt kialakítani. Ekkor építették át először a villát, amely ekkor még faoszlopos tornáccal díszített kis ház volt, homlokzatán napsugarakkal körülvett háromszögben egy szemmel, az "Isten szemével". 1846-ban a ház leégett, de kis idő múlva újjáépítették, és vendéglőként üzemelt. Az 1860-as években újra tulajdonost cserélt az épület, Haggenmacher Károlyé lett. A svájci származású, előbb a malomiparban, majd a sörgyártásban érdekelt dinasztia sarja tette igazi hegyvidéki villává az épületet. Haggenmacher azonban öreg korára megvakult, és miután így nem tudta élvezni a saját keze által alkotott paradicsomot, 1921-ben a villában lett öngyilkos.

Ezután a főváros tulajdonába került az épület, amely a ház védelme érdekében bérbe adta azt, utoljára gróf Andrássy Gyulánénak, aki 1946-ban bekövetkezett haláláig lakott benne.

A villa újabb korszaka 1949-ben kezdődött, mikor is itt kezdte működését a Kossuth Nevelőotthon (eleinte szanatórium) nehezen kezelhető gyermekek nevelésére, tanítására. A gyermekek itt viszonylag nagy szabadságot élveztek, kiengedték őket a kertbe, fürödhettek a tóban, a fogadó mellett lovarda is volt, ahova a lovakat az egyik tanár hozta, a szénabálákról a szülők gondoskodtak. Kezdetben a zugligeti iskola tanárai jártak fel tanítani az intézetbe, majd az otthon felsős diákjai jártak le az iskolába tanulni. 1983-ban azonban megszűnt a kapcsolat az iskolával. Az otthonban a névadó, Kossuth Lajos tiszteletére kis házimúzeumot rendeztek be.

Az 1990-es évekre ez a gyűjtemény megszűnt, az épület leromlott állapotba került. A dolgok odáig fajultak, hogy az intézet kiköltözött, miután a házat életveszélyesnek nyilvánította a főváros, ráadásul az újabb nevelőintézetek létesítése miatt a támogatást is csökkentették. A főváros egyébként sem törődött se a park, se a villa gondozásával. A tó is kiszáradt, miután nem gondozták. A birtokot régen autóval is körbe lehetett járni, hogy az intézet élelemmel való ellátását biztosítsák, ma már ez is a múlté. Ma új tulajdonosra vár a mozgalmas időket megélt egykori fogadó, és környéke, de eddig még csak tervek léteznek. Ezek egyike volt, hogy Wellness központot alakítanak ki benne. A közelében lévő rétre lakóparkot akarnak építeni, ami egyelőre nem valósult meg a lakossági tiltakozás miatt.

Aki bővebbet akar tudni a fogadó mai állapotáról

A tavolabbról készült fotón még elviselhető állapotúnak tűnik az épület

Forrás: Múlt-kor , Lukácsi Attila

PESTI POLGÁR_KERN ANDRÁS

A PESTI KÁVÉHÁZ MINT A TÁRSASÉLET SZÍNTERE

SALY NOÉMI

"Ide minden rangú ember és mindkét nem eljöhet..." A pesti kávéház mint a társasélet színtere ________________ SALY NOÉMI Mi a kávéház? Alapfeladatán, a vendéglátáson túl a polgári nyilvánosság egyik alapvető, igen demokratikus intézménye, sajátos átmeneti tér az utca teljes nyitottsága és az otthon intimitása között, egyesítve mindkettő előnyeit. Eredetileg a városszerkezetben is az "átmenet" pontjain - kapuknál, piactereken, hídfőknél - kínált pihenést, felfrissülést, feltöltődést testi és szellemi értelemben egyaránt, s a különböző rétegek - arisztokraták és polgárok, sőt nagyon egyszerű emberek -, a különböző korosztályok és a két nem érintkezésére is olyan lehetőséget adott, amit semmilyen más intézmény nem tudott biztosítani. A kaszinók, klubok, szalonok természetüknél fogva zártkörűek voltak; a korzók, parkok és egyéb szabadtéri helyek hosszas tartózkodásra nem alkalmasak, ráadásul az időjárás szeszélyeinek is ki van téve az ember; a színház vagy a könyvtár a találkozást lehetővé teszi ugyan, de az elkülönülést már nemigen - de ne is folytassuk a sort. A kávéház Pesten majd két és fél évszázadon át egyidejűleg volt színtere a kötetlen beszélgetésnek, sokféle játéknak és szórakozásnak, de az üzleti életnek és a helyi, sőt az országos politikának, a sajtó és a szépirodalom életének is. Az összes többi vendéglátóhelytől az különbözteti meg, hogy nem az éhes-szomjas munkadarab megtömésén és/vagy leitatásán, majd gyors eltávolításán fáradozott, hanem azon, hogy a sok különböző igénnyel jellemezhető embert - lehetőleg többedmagával - becsalogassa, és addig tartsa benn, ameddig csak lehet. Mindezek miatt jól körülhatárolható külső és tartalmi jellemzőkkel rendelkezett, amelyek történelme során kisebb módosulásokkal, de mindvégig megmaradtak. Közhelyszerűen 19. század végi keletkezésűnek tekintett sajátosságai már sokkal korábban is tetten érhetők és szinte változatlanul megfigyelhetők. Ilyen sajátosság egyebek közt a kávéházi demokrácia, a szakosodott törzskávéházak egyedülállóan nagy száma, valamint a női közönség jelenléte. A kávéházi demokrácia A pesti kávéház kezdettől meghökkentően vegyes képet mutat. Robert Townson angol utazó sokat idézett megfigyelései szerint 1793-ban " [...] ide, a kontinens szokásainak megfelelően minden rangú ember és mindkét nem eljöhet, s a fodrász púderes kabátjában, meg az öreg kofaasszony is eljön, hogy kávéját fogyassza, vagy rozsólisát igya, akárcsak a grófok vagy a bárók." [1] Ehhez a nagymértékű demokratizmushoz biztosan hozzájárult az is, hogy az üzletek a fogadókhoz kapcsolódva elsősorban a város szélén és a parton összpontosultak. A 19. századra már kialakul az egyes kávéházak sajátos arculata, ám az alábbi hírből az derül ki, hogy a domináns közönség - esetünkben a fiatal értelmiségiek - mellett még egy olyan elegáns üzletben is, mint a Pilvax, tetszett, nem tetszett, ott tanyáztak a nép legegyszerűbb gyermekei. "... a török császár az európai statusquo egyik legjelentékenyebb tényezőjének hadat üzent (...) A fontos európai tényező, mellyről szólunk, a világhires Pilwax kávéház, a hatalmas nagyur pedig annak rózsapiaczi collegája a derék törökcsászár. Mondják, hogy a fiatalság egy része oda hagyta volna uri utczai tanyáját, s azt az emlitett rózsapiacival cserélte föl... ha a hirnek hitelt adhatni, az elpártolók azt vették volna rossz néven kávésunknak, hogy azon »szent hely« küszöbén olly halandók is merték betenni lábaikat, minők egy szabólegény avvagy varga vagy épen bérkocsis. Nekünk, kik a társalgási aristocratiának nyilt barátai vagyunk, lehetetlen rosz néven vennünk a fiatalságnak ezen aristocraticus demonstratióját csak azt nem tudjuk egészen megfogni, hogy azok, kik a Pilwaxnál a communismusi elemet repraesentálták, hogy mondom épen azok válnak el atyjoktól illy anti-communistai indokokból." [2] Idézetünk arra ad példát, hogy valakik szabad elhatározásukból csoportosan kimaradnak egy helyről a közönség összetétele vagy annak kedvezőtlen megváltozása miatt. Arra nézve, hogy valakiket kizártak volna a kávéházból, a 19. századból egyetlenegy adatot találtunk, melynek megfogalmazása enged ugyan következtetni valamelyes általánosságra, ám ezt semmilyen más forrással nem tudjuk megerősíteni: "Domián ur, előbb pesti szabó, az angolkirályné fogadóban megnyitotta csinos kávéházát, mellynek érdekében ő - t. i. Domián ur - Párisban volt, a honnan is azon egyetlen tapasztalattal tért vissza, hogy - a zsidókat nem kell a kávéházba beereszteni! Ugyan miért ment Domián ur Párisba? ezt a humanus elvet akár Pesten is megtanulhatta volna..." [3] Népmesébe illő történet olvasható viszont Balla Vilmos tollából az Andrássy úti Opera kávéház századfordulói gazdaváltásáról. A kávéház alapítója, Pikler, "egy félbemaradt orvos... féltékenyen őrködött helyiségének apart jellege fölött a személyzet ki volt oktatva, hogy semmiesetre se türjön valami nemkivánatos inváziót." Egy téli reggelen azután beállított egy ősz szakállú, pajeszos vendég, nehéz selyem kaftánban, prémes sapkában. A pincér a főnök utasításának megfelelően nem volt hajlandó kiszolgálni - "a chef ur izeni, hogy parancsoljon lehetőleg rohamosan távozni, mert ez egy művészeti lokál" -, mire a Varsóból érkezett dúsgazdag üzletember nyugodt léptekkel átment a házmesterhez, megtudakolta a háztulajdonos nevét, fél óra alatt elképesztő összegért megvette tőle a négyemeletes saroképületet, visszaballagott a "művészeti lokálba", és halkan, udvariasan, féléves felmondási idővel, de alkudozást nem tűrve kirúgta a kávést. [4] Az eset (amely a címtár tanúsága szerint 1895-ben történt: ezután tűnik el belőle Pikler Armand neve) persze csupán legendás kivétel a város kávéháztörténetében. Általánosságként az mondható el, hogy akinek volt annyi pénze vagy - s ez nem kevésbé fontos - annyi hitele, amennyiből az adott helyen ihatott egy kávét, az békességben megihatta. Ezen a ponton vitatkoznunk kell Gyáni Gábor egyébként mértékadó tanulmányával, amelyben Csorba Géza és Táncsics Eszter 1870-es évek eleji naplója alapján vizsgálja egyebek közt a pesti polgárság kávéház-használati szokásait. Gyáni a következőket írja: "... bár a kávéházba járás senki számára sem tiltott foglalatosság, ugyanakkor kevesek kedvtelése, olyanoké, akik meg tudják fizetni a vele járó költségeket, akik rendelkeznek kellő szabadidővel, s akik nem utolsósorban birtokosai a kávéházban elvárt viselkedési kultúra (benne a fizikai külső) kellékeinek. Mindazok, akik e kívánalmak egyikének vagy másikának, esetleg mindegyikének híján vannak, vagyis a polgárság, a városi középosztály szintje alatt álló társadalmi csoportok tagjai, ivással egybekötött társas életük színhelyéül a kávéház helyett többnyire a kocsmát választják. Ez a »természetes úton« konstituálódó szegregáció kellő biztosítékokkal szolgál, hogy a kávéházi vendégkör társadalmilag nem hígul fel, és hogy az elvi egalitarizmusnak nyíltan ellentmondó eszközökre hagyatkozó erőfeszítés nélkül is fenntartható annak szociális homogenitása." [5] Ez első ránézésre hihetőnek tűnik - csakhogy minden forrásunk azt mutatja, hogy ezek a "kevesek" valójában sokkal többen voltak, mint gondolnánk, s hogy a kávéház-látogató közönség legalsó rétegeit nem a középosztályban, hanem jóval lejjebb kell keresnünk. Nyilvánvaló, hogy a Franzstadt vagy a Józefstadt iparosai nem tartoztak a legdrágább, legelegánsabb belvárosi kávéházak törzsközönségéhez - egyebek közt azért nem, mert be sem jöttek a Belvárosba: Gyáni Gábor vizsgálata bizonyítja, hogy Csorbáék is azokat a helyeket látogatták rendszeresen, amelyek szokott sétaútjuk mentén helyezkedtek el, illetve közel estek józsefvárosi lakásukhoz. Ámde a kávésok értelemszerűen ahhoz a vendégkörhöz igazítják szolgáltatásaik árát és színvonalát, amelyikre biztosan számíthatnak: a szomszédságban lakókra. Az 1896-os rekordév ötszáz-egynéhány kávéházából mintegy kilencven a Kis- és Nagykörúton, nyolcvan a három nagy sugárúton (Andrássy út, Kossuth Lajos utca- Rákóczi út, Üllői út), hatvan pedig a Teréz- és az Erzsébetváros fontosabb utcáiban (Király, Nagymező, Dob és Dohány utca) volt. Már e körülbelül kétszázharminc üzlet között is akadtak bőven olyanok, amelyek nem voltak sem drágák, sem elegánsak. És mi van a többivel? Ha a budai oldalt nem számítjuk is, Pest külvárosi és mellékutcai kávéházainak száma még mindig jóval kétszáz fölött volt! Ez a rengeteg üzlet persze az országos kiállítás látogatóiban reménykedett, de az 1912-es címtár 322 üzlete ugyanilyen topográfiai megoszlást mutat. Ki gondolhatná komolyan, hogy a Ferencváros vagy Kőbánya kis kávéházai mind a középosztály jól öltözött tagjait szolgálták? (Kóbor Tamástól tudjuk mellesleg, hogy 1892-ben "a legocsmányabb kávéházban is tíz krajcár az ára a fekete kávénak, és a legelegánsabban sem drágább tizenhat krajcárnál." [6]) Az, hogy egy iparos milyen gyakran engedte meg magának, hogy asszonyostól betelepedjék délutáni habos kávéra vagy esti cigányzenére valami jobb helyre, más kérdés - hetente vagy még ritkábban? -, de ha tehette, kétségtelenül megtette: tiszta ingben, frissen beretválva. A sarki kávéházba viszont egy kávéra, sörre, újságolvasásra, alsóspartira akár naponta, munkaruhában is betérhetett, be is tért. (Ez egyébként a mai napig jellemző mindazon országok kis kávéházaira, ahol háborítatlanul megmaradhatott a hagyomány.) Kiss József rémregénye, a Budapesti rejtelmek tele van az 1860-as évek éjszakai kávéházainak pompás rajzaival. A Király utca 32-ben, a Kék kakas - a mai Székely Mihály - utca sarkán állt Teleky kávéházról ("a tényleges hatalom békésen tűrte, sőt tán még intentioinak is megfelelt, hogy e fényes martyr-név czégérül szolgáljon a legpiszkosabb, legundoritóbb üzelmeknek") elmondja, hogy oda tisztességes ember nem teszi be a lábát, mert kurvák, stricik, facér mesterlegények és elcsapott boltossegédek alkotják a törzsközönségét. [7] Ágai Adolf 1870-es évekbeli külvárosi kalandjai során bemutat két, munkások és zsiványok által látogatott kávéházat. (Az egyikbe nappal molnárok és mészárosok járnak). Pillantsunk rá a másiknak az éjszakai közönségére: "Téglaporos kalapját a tarkójába tolva, részeg kőműves filkózott egy feketekabátos úrral, kinek fél szeme messzire lógott ki a forró légkörbe... A billiárdon egy kérges marku harkányi ember játszott nagy kéglit egy forintba. Hogy elharapózik a civilizáció! Az ő szájában is »czigáré« füstölgött; de a keze, mely könnyen emeli a petrencze-rudat, nem birt a dákóval. Az a sánta zsidó gyerek, akivel mérkőzött, csakugy döntögette egymás után a bábut..." [8] Balázs Sándor "Talált pénz" című elbeszélésének hősét követve az 1910-es években, az Akácfa utcában is beléphetünk egy ilyen kis bejzlibe (Madridnak hívják, mint a rikkancsok törzskávéházát: aligha véletlenül, mert a történet egyébként egy rikkancsleány körül forog). "Piszkos kövér asszony nagy alászolgájával fogadta és szúrós szemmel vizsgálta, hogy miféle ember lehet. A kávéházban csak hárman voltak, fuvarosok lehetnek vagy bérkocsisok, gondolta az asztaluk mellé támasztott ostorukról. [...] [Hetek múltán, miután a főhős odaszokott] sietett a Madridba, ahol őt olyan nagyon megbecsülték... Aki úrféle ide járt, mint a vidéki karmester, a szomszéd zöldségárús, egy megrokkant pincér, az ő asztalához ült le és hallgatta tisztelettel a véleményét. Ha néha kártyáztak filléres alapon, a háziasszony őneki kibicelt és a kövér combját hozzáértette." [9] Sok kis kávéház tehát éppen hogy az iparosokra vagy a szolgáltatás, a szórakoztatás alsóbb régióiban működő kispolgárokra, sőt egészen kétes egzisztenciákra alapozta létezését: a pékek, sofőrök, kofák, vak muzsikusok, rikkancsok, fiákeresek, nyúlbőr- kereskedők, vasutasok, villamoskalauzok, telekügynökök és zsebesek törzshelyeinek esetében legföljebb abban az értelemben tartható "a kávéházi vendégkör társadalmilag nem hígul fel" megfogalmazás, hogy már nincs hova tovább hígulnia. Mindezen társadalmi csoportok tagjai igenis rendelkeztek azzal a minimális jövedelemmel, amennyiből a pénztárcájukhoz igazított árakat ki tudták fizetni, szabad idejük alighanem fölösen is volt, kinézetükkel, magatartásukkal szemben pedig a belőlük élő kávéház nem támasztott speciálisabb kívánalmakat, mint amilyeneket az utca, a piac vagy a tömegközlekedési eszközök. Más lehetett a lélektani helyzet a nagyon igényes kivitelezésű, főúri szalonokra vagy már-már templomokra emlékeztető, pompás üzletekben: itt a tér puszta látványa kikényszerítette a szertartásosabb viselkedést, de ezzel nem kizárta, hanem fölemelte a vendéget. A kispolgár átmenetileg úrnak érezhette magát, s ha a játékszabályok betartását méltányoló kávés és a pincérek ilyenként kezelték, ilyenként is viselkedett. Színjáték volt az egész, ez kétségtelen, de hogy komoly nevelő hatása is volt, nem kevésbé biztos. A fiatalok erkölcseit a kávéháztól féltők számtalan jogos aggálya mellett sem feledkezhetünk meg arról, hogy sok, alacsony sorból származott fiú itt sajátította el a társasági viselkedés elemi normáit, a magasabb rangú vendégeket figyelve, hozzájuk igazodva tanult meg kulturáltan enni, köszönni, társalogni, nőkhöz közeledni. Tolnai Lajos egyik, 1864-ben született elbeszélésének állításainkat tökéletesen alátámasztó (s mellesleg egy református pap tollából elég meghökkentő) bevezetőjéből az derül ki, hogy "szociális homogenitásról" szó se volt ugyan az ő korában sem, de valamiféle hierarchikus ülésrend azért létezett: "Igazán, a kávéház mostanában olyan, mint a templom, minden embernek be szabad menni, szegénynek úgy, mint a gazdagnak, s mindenki megtalálja benne a maga helyét épen úgy, mint az isten házában. A szegény, rongyosabb ruhájú egy kicsit közelebb valamivel az ajtóhoz - a gazdag, tisztességesebb öltözetű bemehet egészen a kávés kisasszony trónusáig. Óh itt az emberek közt nem igen nagy különbség van; az asztalnok legfölebb olyan forma kis osztályozást tehetne köztök, mint az egyházfi a hiveknél: a pénzesebb, illedelmesebb magaviseletűek előtt épen nem fösvénykedik szives hajlongásaival - a szegényebbek - mit? ezek úgy sincsenek ahhoz szokva. ... a kávéház az ujkori civilisatio temploma, hova a legutolsó, éhséggel küzdő mesterember is elhozza legalább vasárnaponkint áldozni valóját s felteszi a billiard-asztalra, vagy a cukros-szelencére. S ha ekképp a szegények is betérnek ide áldozgatni: a jobb módú, de nem első rangu háziurak ugyan miért kerülnék el." [10] Bizonyos rendszert vitt a kávéházak életébe az is, hogy a nap különböző időszakaiban más és más vendégkör lepte el az asztalokat. Kosztolányi egy 1914-ben született tárcájában a következő - nyilván jócskán sarkított - "órarendet" állapítja meg: "Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tízig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig)." [11] Ez az időbeosztás természetesen azokat a nagy belvárosi és körúti üzleteket jellemezhette, amelyeket a közönség mindezen rétegei vegyesen látogattak. Voltak azonban olyanok is, amelyekben csak bizonyos napszakokban "döngött a placc": például az Andrássy út mellékutcáiban az éjszakai életre berendezkedett kis zengerájokba, kurváskávéházakba napközben nemigen tette vendég a lábát. Törzsvendégek, törzsasztalok A pesti kávéház fejlődése során - demokratikus arculatának megőrzésével - felvett egy olyan vonást, amely ismereteink szerint ilyen mértékben egyetlen más európai nagyvárosra sem jellemző, ez pedig a vendégek foglalkozása szerinti "szakosodás". Ennek legkorábbi emléke Schams 1821-es városleírása, mely szerint "a Magyar Királyba színészek, a Hét választófejedelemhez jobbára nemesek, a szeminárium melletti Huglmann-ba [Hugelmann kávéháza a Philosophushoz] filozófusok [bölcsészek], a Váci utcai Koroná-ba görögök, az evangélikus templom mellett lévő kávéházba [Orczy] pedig zsidók járnak. Ezeknek itt van a börzéje. [12]" Radó Richárdnál teljes körkép található a 19. század közepi viszonyokról: "...Legrand bácsi »Kávéforrás«-a a Fürdő utcában a tisztes polgárok, céhek és egyesületek gyülekező helye volt. Odajártak még a magyar irodalom képviselői és az orvostanhallgatók. A jogászok és bölcsészek tanyája az Uri- (később Koronaherceg, most Petőfi Sándor) utcai Privorsky, később Pillwax-kávéház volt. Az Ujvilág-utcai »Sas«-kávéházba is egyetemi polgárok jártak. Nyárspolgárok és lókupecek látogattak a Hajó-utcai »Fehér hajó« és a Kishíd-utcai »Vadászkürt« kávéházba, amely utóbbi különben nagy újsággyűjteményéről volt nevezetes... a Nagyhíd-utcai és Országúti kávéházakba ügynökök jártak. A »Zrínyi« kávéház obskurus közönségéről és nagy kártyacsatáiról volt híres. A Szél-utcában volt a »Párizs városához« címzett kávéház, amelynek közönsége minden rendű és rangú emberekből állott. Az ott uralkodó feszélytelen társalgás és feltétlen szabadság csábította oda a vendégeket, többek közt a német nyelvű irodalmárok tartották ott állandó összejöveteleiket. Odajártak még az irodalom barátai: orvosok és előkelő kereskedők, valamint a Pesten időző franciák. A »Párizs városá«-ban volt a legtöbb lap. Közel a Dunaparthoz a Dorottya-utcai »Kaszinó-kávéház« reggelenként főleg dunai hajóutasokkal telt meg. Vasár- és ünnepnapokon kereskedősegédek látogatták. A legelőkelőbb kávéház kétségtelenül a Nagyhíd-utcai »Angol királyné« volt. E kávéház helyiségei valamikor a gabonatőzsde látogatóitól voltak hangosak... Érdekes közönsége volt a »Vigadó« kávéháznak is, amelyet a pesti társadalom vezető egyéniségei, továbbá színészek és azok barátai kerestek fel... A »Magyar király« kávéházba, amely a régi Színház-téren volt, a szomszédos német színház tagjain kívül pénzügynökök és uzsorások jártak. [13]" Mitől vált egy-egy kávéház egy adott közönség törzshelyévé? Fontos befolyásoló tényező volt valamilyen sokak által látogatott vagy népes alkalmazotti gárdával rendelkező intézmény közelsége: a 20. század elején az írókat, szerkesztőket - Kiss József személyes jelenlétén túl - az Athenaeum nyomda és kiadóhivatal vonzotta a Centrál- ba, az ügyvédeket (és a pénzért bérelhető hamis tanúkat) a börtön és a bírósági épületek a közeli Seemann-ba, a rendőri riportereket a kapitányság a Gresham-be, a kofákat a csarnok a Nádor-ba és a Csarnok-ba, a medikusokat, fiatal orvosokat a klinikák az Üllői úti Medikus-ba. A többinél egyszerűen csak arra gondolhatunk, hogy az adott foglalkozási kör egy meghatározó képviselője elkezdett járni egy, a lakásához közel eső helyre, s a barátaiból, ismerőseiből verbuválódott törzsasztal végül a hely olyan jellemzőjévé lett, hogy az egészet elkezdték szakmai törzskávéházként használni és emlegetni. Bár asztaltársaságok hallatlanul nagy számban működtek a városban, adatokkal csak azokról rendelkezünk, melyek korabeli vagy későbbi írásokban szóba kerülnek, ám a foglalkozás szerinti összetétel ezekben tükröződő arányainak semmi közük a valósághoz. A források csökkenő mennyiségi sorrendben tudósítanak írói és újságírói, művész-, politikus- és tudósasztalokról, s a számtalan polgári asztaltársaságot csak szórványosan említik. Mi most csak a legkevésbé ismert kérdéskörrel, a polgárság törzshelyeivel foglalkozunk. Tábori Kornél a "kávéváros" fénykorának utolsó pillanatában, 1914-ben megjelent riportkönyvében [14]külön fejezetet szentel a vendégek foglalkozása szerint szakosodott törzskávéházaknak. Kövessük felsorolását, adatait táblázatba foglalva és kiegészítve azzal, amit más források nyomán sikerült kideríteni a 20. század eleji állapotokról. Ne feledkezzünk meg az egyazon megyéből vagy vidéki városból Pestre került embereket tömörítő asztaltársaságokról, amelyekből ugyan ismereteink szerint egyetlen kávéház esetében sem vált az üzlet jellegét meghatározó közösség, de a címtárakban ott a nyomuk: jászok, Bács- Bodrog megyeiek, pápaiak, győriek, pécsiek társaságai adják meg hivatalos helyiségként a törzskávéházukat. Őket a közös emlékek tartották össze, s segítettek is a frissen Pestre érkezetteknek: lakást, állást találni, helyismeretet szerezni stb. A nemzetiség vagy felekezet szerinti szakosodás ritka volt. Mint láttuk, a 19. század közepén a német irodalmárok és a városban megforduló franciák törzshelyéről maradt egy-egy futó nyom. A régi Belváros szerbek lakta negyedében, a Hajó utcában ki tudja, mióta működött Kafana Szrbszka az I. világháború kitörésekor kényszerűen megszűnt. Tárgyalt korszakunkon már kívül esik, de érdekessége miatt említendő a Podmaniczky utcai Ermitázs, amely a világháborút követően orosz menekültek tanyája [15], valamint "a legsötétebb Ferencváros" mélyén működő muszlim kávéház, melyről az Esti Kurir 1929-es naptára számol be színes riportban (pontos helyének megjelölése nélkül). [16] A Budapesti lengyel egylet a századfordulói címtárakban a Duna Corso kávéházat adja meg székhelyeként - ez elegáns és drága hely volt, tehát az egylet tagjai magasabb társadalmi rangú személyek lehettek. A Pesti bolgár kör - amely javarészt kertészekből és zöldségkereskedőkből állt - a Csarnok kávéházban tanyázik. Említsük meg végül a cigányokat, akiket nem a nemzetiségük, hanem a hivatásuk gyűjtött egybe hajnali rumos feketére a Magyar Czigány- zenész Otthon és néhány másik kis józsefvárosi kávéház asztalainál. Felekezet szerinti törzshely egyetlen egy volt a városban: a legendás hírű zsidó kávéház, az Orczy. Az Országút és a Király utca sarkán működött 1795-től a ház lebontásáig, 1936-ig. Ez volt Pest egyetlen "glatt-kóser" (a rituális előírásoknak maradéktalanul megfelelő) kávéháza, amely egyben a házitanító- és kántorbörze színteréül is szolgált. [17] A fiatal Vámbéry Ármin is volt "árucikk" a melámed-piacon: "Ebben a piszkos, a legkülönbözőbb dohánynemek füstjétől illatos helyiségben... tarka sokaságban tolongott egymás hátán a városi és falusi zsidóság, mely feketekávéját szürcsölte, vagy fülsiketítő lármát csapott, ádáz taglejtésekkel beszélve és kiabálva.... Délután egy és négy óra között a legpokolibb volt a tolongás és a lárma a pedagogusoknak ezen a börzéjén: ez volt az általános találkozás legfőbb ideje. Egy félreeső padon ültek a facér tanítók, és szorongva lesték az ügynökök szemejárását, amikor kivált a tömegből, és a vevővel, jobban mondva a jövendőbeli principálissal, megállt a pad előtt, szemlét tartott a jelölteken... Szorongó szívvel, mély megszégyenüléssel, órák hosszatt üldögéltem én e padokon, több, egymásra következő délutánon át..." [18] Móricz Zsigmond egy évvel a ház lebontása előtt, még mit sem sejtve téved be ide a Városházáról jövet. "Alacsony, igen kellemes, halk boltívek. A tapéta sötét tajtékszínűre érett. A vendégek is megöregedtek... - meséli. - Kik járnak ide? - Ide ősi idők óta a gyapjú- és nyersbőrkereskedők. Mindig azok." Egy régi vendég, "idős, elegáns úr" anekdotázik a még régebbiekről: "Tizenhét éves korom óta járok ide. Emlékszem, mikor legelőször leültem, annál az asztalnál, kávézni, bejön egy kis öreg nyúlbőrös ügynök s megáll mellettem. »Kérem, uram - azt mondja -, maradt nekem egy darab kifli a zsebemben, reggeltül. Nincs fogam, nem tudom elrágcsálni: engedje meg fiatal úr, hogy megmártsam a csészéjében.« [...] így kínáltatta meg magát naponta reggeli kávéval... Mert persze mindenki neki adta az egész csésze kávét..." Az idős vendég ekképpen festi le az Orczy századvégi életét (s nyilván korábban sem volt másképp): "Ezt a kávéházat úgy tessék megnézni, hogy milliárdok cseréltek itt gazdát. Ez volt a bőrbörze. Ebben a kis helyiségben a Balkán és a Nyugat, Bécs fogott kezet" volt nap, hogy egy nap alatt több árut vettem meg, mint amennyi ma az egész Magyarország bőrprodukciója. Megvettem egész Kis-Ázsia birkabőrét például... [Mára] itt mindenki tönkrement, mint a Löbl bácsi. Mit mondjak, 1920-ban még volt neki hárommillió dollár értéke. Ma ügynök... Örül, ha egy pár pengőt megkeres. Az volt a jó világ... amikor mindennap harminc-negyven falusi szekér állott be az udvarra..." [19] A "semmi különöset" nem kínáló polgári kávéházakról és a lakóhely szerint szerveződött, valamiféle szabályokkal és célokkal rendelkező, tehát félig-meddig egyesületként működött számtalan asztaltársaságról, melyek tagjai értelmiségiek, tisztviselők, iparosok voltak, keveset tudunk. Dokumentum, visszaemlékezés alig maradt róluk. Mivel foglalkoztak? Miről beszélgettek? Mennyi időt töltöttek együtt? Az alábbiakban kettőt mutatunk be ezek közül, amelyek jól tükrözik a századfordulói, század eleji állapotokat. Az egyik egy hosszú életű és igen népes budai asztaltársaság, amelynek történetét és szabályzatát elnökük, Benedek Sándor pénzügyminisztériumi osztálytanácsos adta ki 1896-ban. A III. kerületi Újlaki Első Magyar Asztaltársaság-ot 1881-ben alapította néhány újlaki polgár. Céljuk "jótékonyságot gyakorolni a szegény iskolás gyerekek iránt, s fejleszteni a társadalomban a magyar nemzeti irányt". "Ez utóbbi célkitűzés annál is érdekesebb - miközben jól jellemzi a régi századvég heves magyarosító törekvéseit -, ha rápillantunk a társaság valószínűsíthető nemzetiségi/felekezeti összetételét bemutató táblázatra, amely a nevek alapján oly vegyes képet mutat, mint a város egésze": [20] magyar 55 német 75 zsidó 26 szláv 11 görög 1 összesen 168 A névsorban feltűnően sok a névazonosság. "Egyes esetekben" apákról és fiúkról van szó, de testvérpárok is akadnak. A közös asztaltársasági tagság egyrészt jelzi a rokoni összetartozás erejét, másrészt pedig azt, hogy a társaság kor szerinti összetétele is egészségesen vegyes volt. Az idősebb nemzedék számára ez az utánpótlást, a társaság jövőjét biztosította, a fiatalok számára pedig nemcsak a »magukhoz való« fiúkkal való barátkozásra adott lehetőséget, hanem a felnőtt világba való beilleszkedést, az előbbre jutáshoz szükséges kapcsolatok kiépítését is segíthette." Ide iktatjuk a tagok foglalkozását bemutató táblázatot, amelyben "magas rangú állami tisztviselők, gyárosok, igazgatók, orvosok, tanárok, gyógyszerészek és az összejöveteleknek helyet adó kávés (Güttler Vince) mellett a középosztály alsóbb rétegeinek képviselői és különféle iparosok is szép számmal szerepelnek". Városi és magánhivatalnok 33 Kereskedő 21 Orvos, gyógyszerész 16 Gyáros 9 Iparos 9 Irodafőnök és titkár 9 Gyár-, malom-, fürdőigazgató 7 Vállalkozó 5 Iskolaigazgató 5 Tanító, tanár 4 Építész 5 Mérnök, gépész 5 Ügyvéd 4 Birtokos és háztulajdonos 5 Királyi és miniszteri tanácsos 3 Pénzintézeti igazgató 2 Jegyző 2 Számlaellenőr 2 Hivataltiszt 2 Vendéglős és kávéháztulajdonos 2 Hírlapíró 1 Lelkész 1 Elöljáró 1 Városbíró 1 Rendőrkapitány 1 Könyvnyomdász 1 Mint az elnök történeti összefoglalójából kiderül, a magyar nyelv ápolásának egyik módja az volt, hogy az idegen szavak használatát pénzbüntetéssel sújtották. Komoly bevételeket jelentettek a társaság által rendezett bálok és a tagok személyes adományai is, továbbá fenntartottak egy jégpályát a Lajos utcában, ami szintén szép jövedelmet hozott. Szponzoraik is voltak óbudai gyárosok és az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár "személyében": ez utóbbitól, amelynek több alkalmazottja is tagja volt a társaságnak, évi 25 forint támogatást kaptak. Az így befolyt pénzeket jótékony célokra fordították: 15 éves fennállásuk alatt megrendítően nagy összeget, körülbelül 6000 forintot költöttek szegény gyerekek felruházására, továbbá 3000 forintos alapítványt tettek az 1890-ben létesült polgári leányiskola javára. "Az asztaltársaságnak sok tisztségviselője volt: örökös tiszteletbeli elnök, elnök, alelnökök, pénztárnok, titkár, jegyző, »a gyereköltöztetés fáradságos tisztével összekötött gazdai állás« betöltője (az egyik iskolaigazgató, aki nyilván jól ismerte a rászoruló gyerekeket és családjaikat) voltak »hivatalos« orvosaik és ügyészük is..." A rangkórság persze régi betegség, ám a társaság sokirányú aktivitása láttán el kell ismernünk, hogy a címeknek legalábbis egy része nagyon is valós felelősséget és tényleges teendőket takart. "Tevékenységük abban a korban, amikor az állami szociális gondoskodás még gyerekcipőben járt, nagyon is hiánypótló és hasznos volt" - foglalja össze a tanulmányró. Hány és hány ilyen asztaltársaság működött Budapesten, amíg 1950-ben rendeletileg föl nem oszlatták valamennyit... A Czárán asztaltársaság, amelynek Czárán és Környéke címmel még időszakos lapja is megjelent Báró Rébusz, azaz Bartóky József földművelésügyi államtitkár szerkesztésében, a Belvárosi kávéházba járt az I. világháborút megelőző években mint "a főváros legnagyobb és legelőkelőbb társasága". "Czárán István abban az időben budapesti királyi főügyész volt. Dusgazdag, puritánizmusáról ismert agglegény, akinek egyetlen szórakozása a kávéház volt. Ott ült társaságával uzsonna idején és vacsora után, egészen az éjféli órákig. Társasága az idők folyamán nagyon felszaporodott, ugyhogy 1914-ben már körülbelül ötven főből állott (...) tagjai voltak Czáránon kívül, aki egyúttal az elnöki tisztet is betöltötte: Rohonyi Gyula igazságügyi államtitkár, később Bosznia-Hercegovina polgári kormányzója, Bartóky József földművelésügyi és Molnár Viktor vallás- és közoktatásügyi államtitkár, gróf Klebelsberg Kunó, akkori közigazgatási bíró, a későbbi miniszter, Darányi Béla, Serbán János és Csorba Ferenc miniszteri tanácsosok, Harmos Gábor közigazgatási bírósági tanácselnök, Nyeviczky Antal kuriai bíró, Wallon Dezső közigazgatási bíró, Kovács Jenő, a vádtanács elnöke, Pulszky Garibaldi, a kassa-oderbergi vasút igazgatója [...] Fráter Lóránd huszárkapitány [a magyarnóta-szerző], Zemplény Tivadar festőművész, Horvay János szobrászművész, néhány orvos, földbirtokos és háztulajdonos. [Az asztaltársaság] célja volt az alapszabályok szerint »a jó levegőben a tagok testi és lelki gyönyörködtetése.«" [21] A Czárán és Környéke egyik 1911-es száma közölte Czárán téli menetrendjét, amelyet érdemes ideiktatnunk. Indul a Reáltanoda-utcából, lakásáról d. u. 4.12-kor Érkezik a Belvárosi Kávéházba " 4.15- " Indul a Belvárosi Kávéházból " 7.05- " Érkezik a Corsóra " 7.10- " Érkezik a Kovács-vendéglőbe " 7.38- " Indul a Kovács-vendéglőből " 8.20- " Érkezik a Belvárosi Kávéházba " 8.22- " Indul a Belvárosi Kávéházból " 11.15- " Érkezik a Reáltanoda-utcába, lakására éjjel 11.22- " "A kávéházi tartózkodás ideje a »menetrend« szerint összesen 6 óra, amit egy rövid séta és a másutt elköltött vacsora szakít meg. Tekintettel arra, hogy a főügyész úr nyilván ebédelt is valahol, amire megint csak kellett legalább egy órányi idő, azt állapíthatjuk meg, hogy csaknem annyi időt töltött beszélgetéssel a kávéházban, mint amennyi a munkaideje lehetett. Ha feltételezzük is, hogy az asztaltársaság más tagjai - például a nős emberek - nem ültek ott se minden nap, se minden alkalommal ilyen hosszú ideig, az mindenképpen nyilvánvaló, hogy egy - akár kötött munkaidőben dolgozó - értelmiségi életében kiemelten fontos szerepe volt a kávéházi tartózkodásnak és társas életnek, és erre más tevékenységekhez képest sok időt szántak" - összegzi helytállóan Kovács Réka. [22] Tegyük hozzá mindehhez, hogy a budapesti embernek nem egyetlen törzshelye volt. Járt a lakásához közel esők valamelyikébe, kollégáival a munkahelye vonzáskörzetében lévőkbe vagy egy szakmai törzskávéházba; ha barátaival akart találkozni, arra nyilván nemegyszer az ő törzshelyükön került sor; ha szórakozni is akart, akkor zenés kávéházat kellett választania, és így tovább. Ha ezt tudjuk, nem lepődünk meg Molnár Ferenc szavain: "A kávéházi népet nem lehet sokáig bolonddá tartani. Valami nagy józanság, jólértesültség, beavatottság jár nyomában ennek az egyébként rút életnek" amit az egyik kávéház délután kettőkor tud, azt délután ötkor tudja valamennyi. Ez sehol a világon nincs. És a közéletnek ez az intenzivitása, a dolgok nyilvános megvitatásának ez a nagy és egyre nagyobbodó lehetősége az egyetlen mentsége a kávéházi életnek a gondolkodó szemében." [23] Nők a kávéházban A közhiedelem - és néhány közelmúltbeli, a témába vágó tanulmány - szerint a nők a 19. század végén, de még inkább a 20. század elején kezdődő hosszú küzdelem során vívják ki maguknak a jogot, hogy beülhessenek a kávéházakba. A források körének kibővítése nyomán ezt az elgondolást radikálisan módosítanunk kell, ugyanis azt bizonyítják, hogy a nők nem csupán a 19. század végétől, hanem jóformán kezdettől ott voltak a kávéházban, férjük vagy szüleik oldalán, barátnői körben csapatostól, sőt - ez nyilván elsősorban az önálló életvitelű, alacsonyabb rangú nőkre, például a különféle árusokra, kézműves leányokra, prostituáltakra igaz - akár egyedül is. Townson idézett útleírásában, láttuk, kofák kávéznak a város legelegánsabb üzletében. Gvadányi József leírásának egyik versszakából kiderül, hogy ugyanitt "dámák" is zsinatolnak, akik nem tartozhatnak az alsóbb néposztályokhoz, hisz a bájos ifjú grófnő kezet fog velük (s bár a szöveg ezt nem mondja ki világosan, úgy tűnik, nem azért nem csatlakozik hozzájuk, mert tiltja az illendőség, hanem azért, mert a kávéházban akkora a tolongás, hogy bejutni sem igen lehet): Ezen szép dáma is ide elérkezett, Hogy bé nem mehetett, azon nevetkezett, Más dámákkal fogott ajtón által kezet De csoda! ki legyek, magyarúl kérdezett." [24] Széchenyi István Az emberi fészek filozófiájáról című, töredékben maradt munkájában így elmélkedik: "Gyerünk... kávéházból, bor-, sör- és pálinka mérésből színházba, sétahelyre, cukrászdába, az utcára, majombódékba stb., és mindig zsúfoltság tele találjuk ezeket a helyeket. [...] Az említett szórakozó- és mulatóhelyeken és élvezetekben mindent összevéve alig mutatkozik egyharmadánál, egynegyedénél, sőt egytizedénél több »fehérnép«. A világ azonban halad... és egy idő óta a szépnem is nagyobb számban vesz részt az említett házonkívüli örömökben és élvezetekben. Nem lehetetlen, hogy maholnap éppen oly nagy számban járja majd az asszony, a leány a bor-, sör-, pálinkaméréseket és kivált a kávéházakat, mint a férfiak [...] Hiszen vendéglőkben, sőt sok alkalommal kávéházakban is sokkal szebb számban vesz részt már asszony, hajadon és »demimonde«, mint azelőtt csak néhány évvel is." [25] Források igazolják, hogy nők olykor még biliárdoztak is - ezt pedig csak kávéházban tehették: nemigen feltételezhető, hogy polgári otthonokba asztalt állítottak, más vendéglátóhelyeken viszont egyenesen tilos volt. Arra is találtunk bizonyítékot, hogy a 19. század közepén a kávéházba férjükkel együtt érkező asszonyok egyébbel is foglalatoskodhattak, mint hogy az újságokba temetkezett uruk oldalán unatkozzanak. Az alábbi, 1856-os dátumú újságpletykából - ha közvetve is - az derül ki, hogy eltávolodhattak mellőle: efféle kis liezont mégsem lehetett a felszarvazásra ítélt áldozat orra előtt, ugyanannál az asztalnál szövögetni. "Egy bizonyos úr rendesen elszokta vinni nőjét kávéházba, hol az, míg férje újságot falt, egy csinos fiatalemberrel fűzött, férjére nézve nem a legszebb jövővel kecsegtető viszonyt. Egykor a fiatal lovag elmarad a szokott kávéházból, s szerelmes nőnk a nagy búnak és bánatnak miatta sorban veszi a kávéházakat, azon reményben, hogy feltalálandja Adonisát. - Fehéret! - kiáltja egy bizonyos kávéházban, a fehér ott terem, a nő felpillant, elsivalkodja magát, elájul, s mind ez egy pillanat műve. Miért? Mert a keresett és megtalált Adonis a kávét hozó pinczér vala. Mintha bizony az a szegény pinczér tehetne róla, hogy pinczéri pályára nevelték szülei!" [26] Számunkra az a legérdekesebb, hogy a cikkró a szerelmes fehérnép vándorútjában nem talál semmi kivetnivalót: szemlátomást nem annak van "hírértéke", hogy sorjában több kávéházba is bemegy egyedül, leül és rendel valamit, hanem csak annak, hogy elalél a rangján aluli flört gondolatától. Toldy István az 1860-as években szaladta végig azokat a pesti kávéházakat és kioszkokat, "hova nők szoktak járni". Szerzőnk maró gúnnyal szögezi le mindjárt írása első mondatában, hogy "ez is egy vívmánya a 19. századnak", s láthatóan nincs ínyére, hogy a nappal rokkát pergető, este bibliát forgató nagyanyák kora rég lejárt, ám szerencsénkre nem is egy olyan üzletet ismer, ahol barátnőjét titkos légyotton kaphatja: Kugler cukrászdáján kívül nyolcat sorakoztat föl, s arról is tudósít, mivel foglalatoskodnak bennük a hölgyvendégek. A Kávéforrás nemdohányzó női termében mama és leánya nézeget egy francia képes folyóiratot, s a szerző jóvoltából tanúi lehetünk annak a meghökkentő jelenetnek, amidőn egy harmadik nő itt keres (és talán talál is) munkát magának: francia nyelvmesternő ül lesben a szomszéd asztalnál, s tüstént "névjegyével boldogítja" a családot. Ugyanitt egy másik asztalnál olvasó hölgy ugyanúgy viselkedik, mint hasonló helyzetben a férfiak: "nagy elmerülten olvassa a világ eseményeit, s valahányszor egy szakaszt elolvasott, mellette ülő barátnéjához fordul, ki a »Fremdenblatt« inserátáiban gyönyörködik, s jól tartja őt kételyeivel és reményeivel. Egy negyedóra alatt megoldja a római kérdést, a keletit, teremt éjszaki s déli kérdéseket, s bámulatos könnyedséggel kijelöli a békés és harcias megfejtések minden lehetőségét; nem törődvén vele, hogy siket füleknek beszél, mert barátnője egy házassági ajánlatot olvas a másik után" [27] (Táncsics Eszter naplóbejegyzései kapcsán egyébként Gyáni is fölfigyel rá, hogy a fiatalasszony férjével együtt nagyon is rendszeresen jár kávéházakba olvasni: állandó délutáni szórakozásuk séta közben vagy után betérni újságokat lapozgatni és kávézni.) Kövessük tovább Toldyt. A német színháztéri (a mai Vörösmarty tér) Fischer kioszk kávéházának leírásakor mellesleg azzal a fontos értesüléssel szolgál, hogy a jelenet női szereplői két emberöltővel korábban már ugyanide jártak: "Néhány agg hölgy, ki nem tud megválni azon helytől, melyen a század elején először vette észre, hogy van szívdobogás" megannyi kialvás felé siető pislogó szem, mely már csak a nehézkes pápaszemek segélyével érintkezik a külvilággal, - ez az egész közönség, melynek tisztes ősz és kopasz fejei közé csak ritkán vegyül egy gyermek vagy unoka fürtös fejecskéje." A szomszédban, Privorszkynál "egész családok, a mamán kezdve a legapróbb csemetéig" komoly szándékú mamák, kiknek lányaihoz csak a házasság előszobáján át férhetni, megüllepedett fiatalemberek, kik már bálban s kioszkban menyasszonyt keresnek"" A budai ellipsz (az Alagút fölötti, népszerű sétahely) kávéháza is férfi-minta szerint működik: "A hivatali hierarchia székel itt híven megőrizve a rang igényeit. A ministeri tanácsosnék hangadása mellett a titkárnék vezérlik a fiatal fogalmazónékat, s az egészet a penzionált tisztviselőnék keretezik be." Az Újtéri (= Szabadság téri) kioszkban, amely "a koronája valamennyinek", "a mágnes a közönség másik s nagyobb fele, a nők. Szép toilettek, susogó selyemruhák, - de ez itt csak mellékes, csak eszköz. Mosolygó leányok, férjes vagy férjetlen »özvegyek«, nehezen megközelíthető vagy könnyen hozzáférhető szívek, - szépség, ifjúság, szellem, s gyakorlati életnézetek, - néhol már tapasztalás is" Ez a kioszk harctér, melyen a két nem megmérkőzik"" Ne is szaporítsuk tovább a szót. A női kávéházhasználat elítélése minden korszakban a férfitársadalomnak az emancipációval szembeni ellenkezését, védekezését tükrözte. Az álszent szólamokon alapuló hadakozás több okból is kudarcra volt ítélve: teljes ellentétben állt a kávésok érdekeivel - a századfordulón sok üzlet hirdette magát "szolid, családi kávéházként", ami világosan a női közönség megnyugtatását célozta, sőt sok kávés kifejezetten az ő kedvükért járatott méregdrága párizsi divatlapokat és más külföldi folyóiratokat -, de ellentétben állt az asszonyok érdekeivel is, akiknek eszük ágában sem volt otthon kuksolni, mialatt férjük a kávéházban ült. Mentek bátran ők is, vele ugyanoda vagy barátnőkkel egy másikba. (Egyedül járkálni valóban nem volt tanácsos, de nem a kávéház volt a legveszélyesebb hely: az "aszfaltbetyár" kifejezés, amely a 19. század végétől bukkan fel a pesti köznyelvben, az utcán pimaszul ismerkedni próbáló, nőket zaklató figurákat jelölte.) Bizonyos kötöttségek azért megmaradtak: az urukkal együtt járó asszonyok csak akkor ülhettek a közös asztalhoz, ha kifejezetten házaspárok összejöveteléről volt szó. Az irodalmi és politikai asztaltársaságokhoz szinte mindvégig csak férfiak tartoztak. Vázsonyi Vilmosné így emlékszik az Abbazia-kávéházbeli Eötvös-asztal illemszabályára: "Mi asszonyok még abban az időben nem ülhettünk ennél az asztalnál, hanem a közeli asztaloknál telepedtünk le. Eleinte az urak mind az újságot olvasták, mert hisz ezeknek a tartalma adta meg a társalgás és a vita tárgyát. Addig, míg az újságolvasás tartott, mi asszonyok traccsolhattunk, de azután, amikor megkezdődött a vitatkozás, akkor az odaadó kibicek szerepét játszottuk." [28] Kaffka Margit számára különösen nagy megaláztatás lehetett, hogy a Nyugat összejövetelein a "női asztalhoz", a feleségek közé száműzték. Kosztolányi Dezső felesége, Harmos Ilona Krúdynéval (az elsővel, Satanellával) és Szini Gyulánéval együtt a Newyork karzatán várta az emeleti Otthon- körben vívott kártyacsaták esetleges nyereményét, amiből jó esetben a konyhára is jutott valami. [29] A férfiak morgása végül is csak annyiban volt eredményes, hogy a közvélemény elméletben rossz szemmel nézte azt a gyakorlatot, amelyet az arisztokráciához, illetve a nagypolgárság legfelső rétegéhez tartozó, inkább cukrászda-párti hölgyek kivételével mindenki folytatott, s amely - főként a századfordulóra megépülő, elegáns, vonzó körúti üzletekben - férfiszemmel nézve elképesztő méreteket öltött. Gerő Ödön, aki 1891-ben járta végig Budapestet, felháborodottan tiltakozik a kávéházi nőinvázió ellen. Írásából kiderül, hogy a jelenség többé-kevésbé minden városrészre jellemző, de a terézvárosi asszonyok egyenest törzsasztalt tartanak fenn, ahová gyerekeiket is magukkal viszik. [30] Ugyanezért háborog Ágai Adolf is, aki szerint ez "se nem keleti, se nem nyugati, hanem tisztán budapesti szokás. Amit Bécsben, Berlinben tapasztaltam e részt, messze marad el attól a táborozástól, melyben a budapesti asszonyok találkoznak hosszu trécselésre a télen jól fütött ékes teremben, nyáron a gyalogut felét elfoglaló u. n. kerti helyiségben, melynek borostyánbokrai között s ponyvái alatt vigan csörgedez a pletyka." [31] Ezután ismertet egy kis történetet, mely szerint magas társadalmi rangú, idős ismerősével botorul letelepedett egy "foglalt" női asztalhoz, ahonnét azután a "jogos tulajdonos" barátnőivel együtt látványosan kiszekírozta. "Persze, hogy nem uriasszonyok valának a mi jól fegyelmezett női támadóink ám ez a kicsi vázlat... mégis bizonyit a kávéházi hölgylátogatásnak épp oly fonák, mint izléstelen szokása ellen" [32] - zárja teátrálisan a szerző. Az "ízléstelen szokás" mértékéről Krúdy is tudósít: "A cikóriaszagú New York kávéházban... vasárnap délután az Erzsébet körúti kövér asszonyságok miatt úgysem kapni üres asztalt..." [33] Hogy miért járnak a nők kávéházba? Egyfelől ugyanazért, amiért a férfiak: az ingyen világosság, fűtés, újságok kedvéért; barátnőkkel találkozni (amire az otthon esetleg alkalmatlan volt vagy annak ítélték); de azért is, mert - mint Kóbor Tamás 1892-93-ban írott kávéházi cikksorozatának utolsó részében, amely a "Női termek" címet viseli, dohogva bár, de pontosan megfogalmazza -: "A legkényelmesebb és legolcsóbb érintkezési forma... a kávéházi uzsonna. Ott a hölgyek találkoznak, egyik sem vendége a másiknak, a látogatást nem kell visszaadni, az uzsonna költségeit ki-ki a maga személyére viseli csak. Így verődnek össze azok a sajátságos női törzsasztal-társaságok, amelyek nyári délutánokon az Andrássy út aszfaltját lepik el mindig ugyanabban a csoportosulásban, és folytatják azt a beszélgetést fagylalt és jegeskávé mellett, amelyet nagyanyáiknak az ő egyszerű, tiszta nappalijokban kezdtek meg illatos, saját maguk főzte kávéjok mellett, melyet barátnőiknek jószívvel szolgáltak föl." [34] A férfiaktól való elkülönülés szabálya a művészvilág tagjaira, színésznőkre, táncos- és artistalányokra nem vonatkozott. Szép Ernőnek Az Est-ben megjelent kis tárcái között szerepel egy gyorsfénykép a körúti Royal Orfeum sarkán megbújt, aprócska Bohémtanya kávéházról, ahol "a délutáni órákban harsan fel az élet, amikor az artistanők, orfeumi és kabaré-színészek és a velük szolidáris önkéntes bohémek felkelnek. Pár perc alatt benépesül a víg tanya az ő mindennapi törzsvendégeivel, akik persze kivétel nélkül ismerik és tegezik egymást... ott látod az asztalkák körül a kedves kis angol és francia táncosnőket a télikertből, amint lelkiismeretesen olvassák a nemzetközi artistaujságot. Vagy már a kártyaasztaloknál látod őket, mert a könnyelmű magyar nőktől és varietéművészektől hamar eltanulják a kártyát." [35] Mielőtt azt gondolnánk, hogy a kávéházba járás minden esetben tökéletesen ártatlan mulatság volt, érdemes felidéznünk Tábori Kornél és Székely Vladimir egyik pompás kis riportkönyvének "A titkos prostitúció" című fejezetét, amelyből éppenséggel nem ez derül ki. "Igen sok nő van Pesten, aki tulajdonképpen a testéből él, de azért nem tekinti magát perditának, és nem is akar az lenni [...] tulajdonképpen passzióból, szerelemből és nem kenyérkeresetből keresi a szerelmet, de ha már megtalálta, hát bizony, minthogy a női test érték, szerényen vagy kevésbé szerényen elfogadja az ellenértékét... Alkalmas hely... az ilyen hölgyek pillanatnyi pénzzavarának kisegítésére a nappali kávéházak sok helyisége. Mégpedig a legfényesebbek, ahová a legjobb férfitársaság jár, és ahol legdrágább a kávé. Az ilyen kávéházak asztalait délutánonként egész rajokban lepik el a harcra kész asszonyok, színinövendékek, külvárosi színésznők, artistanők csipkeblúzban, selyemszoknyában és tollas kalapban. És a kihívó pillantások, a mosolyok, integetések röpködnek egyik asztaltól, a nőktől a másikhoz, a férfiakhoz és vissza. Az üzleteket nemegyszer ott, a kávéházban kötik meg, félrevonulva abba a helyiségbe, amelyet a modern technika angol úttörői egészen más célra eszeltek ki... gyakran következik a lebonyolítás is, valamely környékbeli szállóban vagy a férfi, s ritkábban a nő lakásán. [Ám olykor] jobb híján ott megy végbe, ahol egyébként az üzletek megkötése szokott történni, meg azok az emésztés körébe tartozó életfunkciók, amelyeknek ez a hely tulajdonképpen szentelve van." [36] A szerzőpáros ezután beszámol egy látványos körúti botrányról, amikor is a fényes kávéház fogorvos-asztalánál egymás feleségének buzgón udvarló kollégák sem átallották a tettrekész asszonykákkal e célra használni az angol úttörők találmányát - közben "az anyóka, aki ott kinn ül, álmatagon bólogatott és szeletelte a papirost" -, mígnem három párocska esetében is eljött a lebukás és pofozkodás pillanata. A történet - és a kötet többi, nemkülönben elgondolkodtató históriája - olvastán érthetőbbé válik az egyébként szintén kávéházban élő Molnár Ferenc morgása: "Ennek a városnak moralitását és munkaképességét jobban aláásták a nappali kávéházak, mint ahogy aláásná tizenöt új szórakozóhely, ahol vacsora után egy vidám órát tölthet az ember". [37] Természetesen megint más kérdés az éjszakai zenés kávéházak női közönségének összetétele és megítélése. Ezeken a helyeken úrinő valóban nem fordulhatott meg férfikísérő nélkül, sok esetben még úgy sem. Mint Varga Éva fogalmaz, itt a hölgyvendégek egy részéről "nem állapítható meg egyértelműen, hogy a személyzethez vagy a közönséghez tartozik-e. Gyakran részt vesznek a kiszolgálásban vagy fellépnek a műsorban, miközben ők maguk is vendégek." [38] Kávéházi foglalatosságok Mivel is foglalkoznak a polgárinak mondható kávéházakban összegyűlő kisebb-nagyobb társaságok? Láttuk már: főként újságolvasással, beszélgetéssel, pletykával és - amiről eddig nem ejtettünk szót - játékkal. Hadd mutassunk be most néhány korabeli emlékezőtől ránk maradt dokumentumot ezekről a tevékenységekről is. A reformkor "szakosodott" üzletei közül eleven kép maradt ránk a Pilvax előzményéről, Privorszky Renaissance kávéházáról: "... az első bevezetés után a fiatal törvénygyakorló maga jószántából is majd mindennap elvetődik az uriutcai kávéházba, mert sok unalmas munkája végeztével... üres óráit itt töltheti el legéldelhetőbben azon vele rokonszenvű, vele egyszőrű társak és vidor barátok közt, kikkel bizalmasan, otthoniasan mulatnia a neki annyira idegen s mindnyájunknak kevés szellemi élvet nyujtó fővárosban legnagyobb gyönyörére válik. [...] Azok, kik e mulatóhelyen ujságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni... faggatják egymást mindenféle szövevényes (captiosus) jogkérdéssel, s a magyar törvények majd minden szakát nagy tüzzel vitatják meg..." [39] Nagy előnye a kávéháznak, hogy - az otthoni vendégeskedés illemszabályaival ellentétben - a beszélgetés kezdeményezését és abbahagyását illetően a felek gyakorlatilag teljesen szabadok: az alkalmi vagy állandó beszélgetőtársakat a sértődés veszélye nélkül, bármikor büntetlenül ott lehet hagyni. Ez még a viszonylag kötöttebb asztaltársasági formák között is igaz volt. A föntebb említett, magas rangú állami tisztviselőket, jogászokat, egyetemi oktatókat tömörítő Czárán-asztaltársaság az alábbiakban fogalmazta meg a "házszabályokat": "Minden tagnak jogában állott: 1. leülni az asztalhoz, ha volt hely. Ha nem volt hely, a tag joga akkor is épségben maradt, de gyakorlása szünetelt. 2. Mosolygó arccal dühöngeni, ha nem volt hely. 3. Vitaanyagot dobni a gyanutlanul kávézók közé. 4. Elmenni oda, ahová és amikor tetszik. Nem volt jogában a tagnak: az elnök helyére ülni. 2. Megkérdezni az érkezőt, hogy honnét jött és megkérdezni a távozót, hogy hova megy. A gondolat azonban a jelenlévőkkel szemben szabad volt." [40] Hogy miről beszélgettek a vendégek, az természetesen számtalan tényezőtől függött: társadalmi hovatartozásuktól, attól, hogy alkalmi vagy állandó partnerekkel társalogtak-e, történt-e a politikai, a művészeti vagy a társadalmi életben olyasmi, ami haladéktalan megvitatást kívánt; kellett-e óvakodni a közelben ólálkodó spicliktől; józanok voltak-e a társaság tagjai; ült-e az asztalnál nő, ha igen, miféle, és így tovább. Általános érvényű bölcsességeket ez ügyben nem próbálunk megfogalmazni, s eltekintünk attól is, hogy a számtalan kínálkozó irodalmi szövegből bővebben szemelgessünk: csak azt tudnánk bizonyítani velük, hogy gyakorlatilag nem volt olyan beszédtéma, amiről a kávéházban ne lehetett volna eltársalogni. A csapongó eszmecserék szép példáiként idézzük mégis Nagy Ignác 1843-as Torzképei-t és Kosztolányit, aki az Esti Kornél-ban eleveníti föl a Newyork karzatának 1909-es hangulatát. Nagy Ignác kispolgárai közül "Némelyek az Ofner Zeitung politikai hírei fölött vitáznak, mások a legjobb trágyáról értekeznek, mások apró gyermekeik vagy unokáik furcsa pajzánságait beszélik el, s egyszersmind visszaemlékeznek saját gyermekéveikre; mások ismét a zsidók pöngetett emancipációjáról okoskodnak, s azt hiszik, hogy a bagolynak nem lesz sólyom a fia, valamint viszont a verébnek mindig csak veréb a fia; némelyek háziorvosságokat sorolnak el, s ez az igazi kiapadhatatlan beszédtárgy, már e tekintetben csakugyan mindnyájan tudnak valamit, s midőn végre a fogfájás elleni szerek jőnek szőnyegre, akkor még a pincér is elmondja csalhatatlan orvosságát; mások a nagy drágaság s még nagyobb pénztelenség ellen panaszkodnak; ismét mások pedig az asszonyok példátlan fényűzése ellen mennydörögnek, annál nagyobb tűzzel, mivel saját hajlékukban egyetlen szóval sem szabad e botrányos tárgyat megemlíteniök." [41] Kosztolányiék pedig: "...mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabadakarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az »örök visszatérés«-en, hogy jogos-e a homoszexualitás és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan..." [42] Végezetül - kihagyva most a két legnépszerűbb játéktípust, a biliárdot és a kártyát - említsük meg az irodalmi kávéházakban dívott nyelvi és irodalmi játékokat, fejtörőket is, bár ezekről annyi szó esik a különféle visszaemlékezésekben, hogy bármit is mondjunk, közhelynek tűnik. A 19. század legvége előtti korszakokból nem találtunk rájuk vonatkozó adatot. Ennek lehet az az egyszerű oka, hogy az emlékezők gyermeteg dolognak tartották, és szégyelltek beszélni róla, de az is lehet, hogy valóban nem volt divat a kávéházban ilyesmit játszani: az asztaloknál inkább politizáltak, az irodalom nagy kérdéseit vagy a napi ügyeket tárgyalták - az is igaz, hogy általában a közhangulat sem kedvezett az önfeledt hülyéskedésnek. (A kávéházi közönség a 19. század közepén az üzletek díszítményeit tekintve is a "komoly", hazafias szellemű képeket várta el és méltányolta.) A "férfias", illetve az "úrinői" viselkedés magatartásmintái nemigen férhettek össze a nyilvánosság előtti nyelvi viccelődéssel. A kávéházi játékok közül a játszma-jellegű ügyességi és szerencsejátékok domináltak, ahol valakinek mindenképp nyerni, illetve veszteni kell, a tét pedig többnyire pénzbeli. Az együttműködéssel, együttgondolkodással és együtt- (nem pedig csak a másik rovására) kacagással jellemezhető nagy szellemi és nyelvi játékok kora a 20. század első évtizedében, az első Nyugat-nemzedékkel jön el. Az ember gyermeki énjének vállalása, értékelése és kifejezése egyszerre jelenik meg a kávéházban és a művészetben: elég, ha Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Molnár Ferenc nevére utalunk - de melléjük állíthatjuk Tóth Árpádot, kávéházban fogant (és olvasott) kínrímeivel, Heltait, e par excellence kávéházi költőt, akinek még komolyabb hangvételű verseibe is becsúszik egy- két vidor nyelvi poén, s az összes festőt és szobrászt, akik remekműveik mellett kávéházi márványasztalokra rajzoltak egymásról gonoszabbnál gonoszabb és mulatságosnál mulatságosabb kis krokikat, karikatúrákat. Komoly szociológiai és társadalomlélektani vizsgálatot igényelne a "csapatjátékok" ilyetén előretörésének összevetése a más területeken ugyanekkor megfigyelhető, hasonló jelenségekkel. Messzemenő általánosításokba nem merünk bocsátkozni, de rámutatunk: a mindent behálózó egyleti élet; az irodalomban és az újságírásban magányos farkasok vagy két-háromfős baráti körök helyett a szerkesztőségek (és persze asztaltársaságaik); a művészetben a különféle körök (hogy csak a legismertebbeket idézzük: "royalisták", MIÉNK, Nyolcak); az újdonságnak számító csapatsportok, például a foci (s az első sportklubok törzsasztalai) - mindezek egy versengve, de igen konstruktív módon együttműködő társadalom intézményei voltak, amelyekhez legelsősorban a kávéház biztosította az "infrastruktúrát". [1] Idézi Trencsényi Waldapfel: A régi Pest-Buda. Bp., 1944. 26. old. A Nagyhíd utcai "Márványos kávéházról", a Kemnitzerről van szó. [2] Honderü, 1846. június 2., 434-435. old. [3] Frankenburg: Mi hir Budán? Magyar életképek, 1844. I. kötet, 35. old. [4] Balla Vilmos: A Kávéforrás. Bp., 1927. 147-148. [5] Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Bp., 1999. 95. old. [6] Budapest a kávéházban I. A Hét, 1892. december [7] Szentesi Rudolf (= Kiss József): Budapesti rejtelmek. Bp., 1874., III, 147. skk. [8] Porzó [Ágai Adolf]: Tárcza-levelei I-II. Bp., 1877. I, 12, 14-15. old. [9] Balázs Sándor: Kisváros. Bp., 1920. 138, 144. old. [10] Tolnai Lajos: A sárga ház. In: Életképek. Bp., 1897. 43-44. old. [11] Budapest, a kávéváros. A Hét, 1914. március 15. [12] Vö. Szigeti János: Budapest (Buda, Óbuda és Pest) a XIX. század első harmadában. Bp., 1933. 41. old. [13] Radó Richárd: Pest-budai emlékek a XIX. századból. Bp., 1941. 14. skk. [14] Tábori Kornél: Pesti specialitások. Bp., 1914. 17. [15] Monarchista oroszok Budapesten. Bécsi Magyar Újság, 1922. május 24., 5. old. [16] Esti Kurir naptára, 1929. 62. skk. [17] Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza et al: A zsidó Budapest. Bp., 1995. I, 120. skk. [18] Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Idézi Frojimovics, u.o., 123. [19] Móricz Zsigmond: Café "Orczy" kávéház. Az Est, 1935. június 5. [20] Kovács Réka: Törzsasztalok a pesti kávéházakban 1880-1950. Szakdolgozat, ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar, művelődésszervezés szak, Bp., 2002. 36. skk. [21] Czárán és Környéke. Pesti Hirlap, 1936. április 12. 42. old. Mint Kovács megjegyzi: "ez utóbbi megfogalmazásban alighanem jó adag irónia rejlik, hiszen a kávéházakban - még a tágas és jó szellőztetésű Belvárosiban is - estére vágni lehetett a füstöt." [22] I. m., 35. old. [23] Molnár Ferenc: A pesti társaság. In: Pesti napló, Bp., 1993. 99. old. [24] Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. [1790.] S. a. r. Négyesi László. Bp., 1904. 159-160. old. [25] Széchenyi tanításai. (Összeáll. Fekete József és Váradi József). Bp., é. n., 202. old. [26] Vasárnapi Ujság, 1856. 14. (április 6.), 123. old. A "fehér" alatt tejeskávé értendő. [27] Mikor a nők kávéházba járnak. In Toldy István válogatott művei. Piliscsaba, 2002. 7. skk. [28] Vázsonyi Vilmosné [Szalkay Margit]: Az én uram. Bp., é. n., 116. old. [29] In Konrádyné Gálos Magda (szerk.): A Newyorktól a Hungáriáig. Bp., 1965. 64-65. old. [30] Viharos [Gerő Ödön]: Az én fővárosom. Bp., 1891. 46. old. A pesti kiskölyök a századfordulón nemcsak hogy kávéházban nevelkedett, de olykor ott is fogant, mi több: volt rá példa, hogy ott is született... [31] Porzó [Ágai Adolf]: Utazás Pestről - Budapestre. 2. kiadás. Bp., 1909. 238. old. [32] U.o. 239. old. [33] Krúdy: Ady Endre éjszakái, Bp., 1989. 88. old. [34] Kóbor Tamás: Budapest a kávéházban, 1-6. old. (A Hét, 1892. december 25.-1893. május 7.) 6., 86. [35] Szép Ernő: Bohém-kávéház. In: Kucséberkosár, Bp., 1911. 13. old. [36] Tábori Kornél-Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest. Bp., 1908, utánkiadás 1992. 33-35. [37] Molnár Ferenc: A világváros szórakozik. In: Pesti napló. Bp., 1993. 56. old. [38] Varga Éva: Hölgyközönség a pesti kávéházakban. Budapesti Negyed 1996. 2/3, 69-93., 81. old. [39] Vahot Imre: A jurátus-kávéház. [40] I. h. [41] Nagy Ignác: A nyárspolgár. Torzképek III, 262. sk. [42] Kosztolányi: Esti Kornél, H. é.Magyar Regények, 83. Old. EPA Budapesti Negyed 46. (2004/4)