1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)


2011. február 19., szombat

A HÉT MŰTÁRGYAI



POLDI BÁCSI ÉS AZ Ő VENDÉGKÖNYVE


Márai a Mély Pince vendégkönyvében




Az író budai-polgári életformájának elidegeníthetetlen eleme volt a kiskocsmák vagy korcsmák rendszeres látogatása. Nem volt rá jellemző, hogy egy törzshelyre járt volna, sokkal inkább törzshelyei voltak. Ezek között kitüntetett szerepet kapott Krausz Lipót „intézménye”.

Valóságos kultusza volt e budai vendéglátóhelynek, melynek épülete már 1785-től bizonyíthatóan létezett: versek, rögtönzések kerülnek a vendégkönyvbe, mintegy megörökítve az utókor számára egy kor életformájának lenyomatát. „Bár oly mély volna az icce, mint amilyen mély itt e pince” – hangzik az egyik rigmus a nyolcvan lépcsőn a mélybe vezető úton elérhető kiskocsmáról. Az első lapokon már egy oldalon szerepel Kóbor Tamás, Pünkösty[!] Andor, Krúdy Gyula és Máray[!] Sándor neve. Krúdy 1931. május 21-én bizonyítványt állított ki annak igazolására, hogy itt töltötte a napot és az éjszakát. Márai a Föld, föld!...-ben is megemlékezik Poldiról és a neves vendégkönyvről: Resz­ke­tett a ke­ze, ami­kor át­nyúj­tot­ta az al­bu­mot, éle­te mű­vét, egyet­len kin­csét. A vi­a­szos­vá­szon­ba kö­tött al­bum­ba írók, új­ság­írók, mű­vé­szek, éj­sza­kai em­be­rek, a bu­da­pes­ti szel­lem­vi­lág lé­zen­gő ritterjei ír­tak né­ha tré­fás, né­ha ko­moly em­lék­so­ro­kat. A be­tű és a hon­ta­lan­ság ván­dor­le­gé­nyei, ez a min­den po­li­ti­kai, val­lá­si szek­tá­nál hű­sé­ge­seb­ben össze­tar­tó tár­sa­ság, ezek vol­tak a Mély Pin­ce, Poldi kli­en­sei. Poldi nem sírt, de ned­ves volt a sze­me, és a har­csa­ba­jusz alatt resz­ke­tett a szá­ja. „Gyu­la is írt be­le” – mond­ta re­ked­ten. – „Tedd el, leg­alább ez ma­rad­jon meg.” (…) Meg­kér­tem, vi­gye más­hoz az al­bu­mot, mert ná­lam nem len­ne biz­tos he­lyen.
A becses album ma a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának féltett kincse.


A Mélypince törzsvendégei:  Ignótus Pál, Latabár testvérek.....




.... továbbá Krúdy Gyula, Márai Sándor, Laczkó Géza, Várkonyi Titusz, Kellér Andor...............

Forrás: cikk :Petőfi Irodalmi Múzeum
           foto: tabananno

2011. február 17., csütörtök

KERTHELYISÉG ANNO(részlet a Meseautó c. filmből 1931-ből)

1945 február 13 66 éve ért véget Budapest ostroma

 1944 ősze: a szövetségesek  ferencvárosi és csepeli özemeket bombáznak

1945 tavasz  : a  palota kupolájából  a lerombolt vár és a Tabán látképe
Az oszlopok ledőltek , de a Gellért szobor áll..

1945 tavaszi látkép a Gellérthegyről

TABÁN TÉRKÉP- KÜLÖNLEGESSÉG



 A térkép és a róla szóló cikk  ugyan 2005 -ben jelent meg , de akit egy kicsit is érdekel
a Tabán története , annak nélkülözhetetlen. Most a vaterán is elérhető .

2011. február 14., hétfő

Sült gesztenye illata száll....



Finoman csábító gesztenyeillat és az úgy százhúsz évvel ezelőtti divat szerint kockás pelerint és sildes szövetsapkát viselő fiatal árus kedves kínálása állít meg nap mint nap az utamba eső tér sarkán.
Amíg egymás után bontogatom, majszolgatom ellenállhatatlan portékáját, rövid időre kizökkenek a XXI. század pörgő világából.


A Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítését követő első húsz évben még csak két híd, a Lánchíd és a Margit-híd állt a fővárosiak rendelkezésére, hogy átkelhessenek a túlpartra. Így a pesti vendégekért a budai oldalon álló kisvendéglők nemigen vehették fel a versenyt az ekkor virágkorukat élő józsefvárosi és ferencvárosi kiskocsmákkal. Csak különleges ínyencségekkel lehetett átcsábítani az erre fogékony pestieket.

Akko­riban – a leírások szerint – szívesen át-át ruccantak betérni például a Szar­vas téren álló





















A három heteshez” címzett szerb kocsmába, ahol a mézes gesztenye mellé ráadásul a szerémségi Karlócáról érkezett valódi rác ürmöst kínáltak.






Tokaj-Hegyalja élre törését megelőzően – a pannóniai születésű Probus császár által a római provincia korában szorgalmazott szőlőtelepítésektől egészen a török pusztításokig – a Tarcal-hegység (ma Fruška Gora) lejtőin meg a Duna-menti löszháton folytatott szőlőművelésről és az ott készített borairól ismert Szerémséget tartották a legjobb magyarországi borvidéknek. Az ottani szerb kolostorok különösen jeleskedtek évszázadok óta a kadarka szőlőből különleges eljárással készített ürmös előállításában. Igazi ürmösért és a hozzá remekül illő szelíd gesztenyéért bizony érdemes volt a Tabánig utaz­nia a pesti polgárnak.


És itt volt még a szalámi is. Az 1870-es években Itáliából Pest-Budára elvetődött Pi­azzoni és Faddini gesztenyeárus urak ugyanis a hazai ízeket hiányolva minden bizonnyal először maguknak, majd az értékesítési lehetőségeket is felismerve kezdtek hozzá az otthonról hozott hagyományos recept szerint a nálunk még ismeretlen szalámi gyártásának. Persze az is lehet, hogy az akkor már működő, negyedszázaddal korábban szintén az itáliai vidék nyugalmát a rohamosan fejlődő Pest nagyvárosi életvitelével felcserélő Piet­ro Del Medico szalámigyárának sikere szolgált jó példával a gesztenyés portékájukat kínáló uraknak. Piaz­zoni aztán maga után csábította unokaöccsét, Dozzit is, aki hamarosan szalámigyárat is nyitott, és az 1900. évi Párizsi Világkiállításon Del Medicoval és Herz Ármin­­nal közös standon igyekeztek nemzetközi népszerűséget és piacot szerezni termékeiknek.


A szalámit azóta nemcsak hogy megszerette a magyar, de nemzeti csemegéjévé is fogadta, a karrierjét szinte vele együtt kezdő sültgesztenye és árusa pedig a budapesti utcaképnek lett – és láthatóan maradt – jellegzetes szereplője.

Az egykorvolt Tabán asztala mellett:


Az itt letelepedett szerbek után egykor Rácvárosként emlegettek Tabánban az évszázadok alatt kialakult terek nem csupán a mindenhonnan látható Vár impozáns látványával, hanem egymástól jócskán eltérő hangulatukkal is mindig elbűvölték az arra járót. A Szarvas teret a Vár felőli oldalon a kávéháznak otthont adó Aranyszarvas ház, déli oldalán az egykori Tabáni Elöljáróság épülete ékesítette. A Bocskai tér vidékies nyugalmat árasztott; a Kereszt téren álló kőkereszt a szerbek egykori temetőjének emlékét őrizte; a Fehér sas tér a Zsolnay-kerámiákkal díszített, a maga korában nagyon is modern iskola gyerekzsivajától volt vidám; a a kecses és gyönyörű barokk toronysisakjával, bent csodálatos ikonosztázával büszkélkedő szerb pravoszláv templom háta mögött a Dunára néző Döbrentei teret hetente a piac zsibongása töltötte be.






Mindez mára szinte teljesen eltűnt. Sokanpróbálják ma is csökönyösen igazolni a Tabán lerombolását azzal is, hogy az a város szegényes, egészségtelen szégyenfoltja volt. Hiszen az is volt a számos többi olyan városrésszel együtt, ahol ugyanúgy hiányozott a vezetékes víz vagy a csatornázás. Azokat azonban nem rombolták le, hanem idejében korszerűsítették. Ahogy ezt a Tabánban is meg lehetett volna tenni, és akkor talán most Budapestnek is lehetne egy – Óbuda ledózerolása nélkül akár kettő –, a bécsi Grinzinghez hasonló, csak éppen annál sokkal szebb környezetben elterülő falatozó, borozgató negyede.


Ahol a megkergült világ napi gondjait magunk mögött hagyva, mondjuk, egy szikrázóan napsütéses, de csikorgóan hideg téli délután felballaghatnánk az andalgásra csábító Holdvilág utcán, hogy aztán valamelyik kiskocsma meghitt melegében, a kályha mellé húzódva, az errefelé bevett szokás szerint a sarkon vásárolt forró sült marónihoz, gesztenyéhez jóféle fehér bort kortyolgathatnánk. A nap megkoronázásaként pedig a szerbek borsos vagdalt hússal töltött sült tésztájával, és a szintén általuk meghonosított kadarka szőlőből készített Budai vörössel, a fővárosiak egykori kedvenc vörös borával hódolhatnánk a Tabán gasztronómiai hagyományait is meghatározó délszláv asztali örömöknek.